A narratíva

Szerdán, a Fodor Gábor és Gulyás Gergely vitáját megelőző politológusi beszélgetésben elhangzott egy nagyon meglepő vélemény. A liberalizmus lehetőségeiről és esélyeiről folytatott vitában Boros János elmondta, hogy szerinte a Fidesz identitás-politizálása nagyon fontos tényezője a tartós sikerüknek. Önképet adnak az embereknek. Boros szerint alapvető a mai világban, a megingott bizonyosságok idején a narratíva, és ebben nagyon hatékony és termékeny a kormánypárt.

Boros kijelentése szinte revelatívnak tűnt. Nem, mintha nagy újdonság lenne. De olyan igazság, amit az ellenzék politikusai soha nem akartak számításba venni. Soha egyetlen jelét sem adták annak, hogy értenék Orbán évente elhangzó kötcsei és tusványosi beszédeinek a jelentőségét. Nem fogták fel, hogy azok a beszédek szépen és fokozatosan felépítettek egy egész világképet, kialakítottak egy világnézetet, felrajzoltak egy olyan keretet, amelybe a napi politika eseményei, a kormány törekvései és a társadalmi folyamatok megtalálják a helyüket. Mitológiát rajzolnak fel ezek a beszédek, amely mitológia elrendezi a világot, értelmezi történetét, és szavakat ad az új események értelmezésére, befogadására. Virtuális, eszmei valóságot feszítenek ki, amelyik nem biztos, hogy fedi az igazi valóságot, de lássuk be, hogy ilyesmi – igazi valóság – talán nincs is: az van, amit létezni gondolunk.

A narratíva valóban fontos. Nélküle nincs politikai azonosulás. Micsoda erős története volt annak idején az SzDSz-nek, az ellenállásról, a szabadságról, a modernitásról! Ugyanígy volt az MDF egész népies-baloldali aurájával. Meg a Fidesz „belga” ideológiájával. S vajon mi tartja még életben az MSzP-t, ha nem a mindmáig sokak által mögé képzelt munkáspárti világnézet, ami persze régóta nem létező, és önámítás, de az ideológiák tehetetlenségi ereje néha meglehetősen hosszú ideig kitart? Az új pártoknak nincs öröklött narratívájuk, s mivel nem értik annak szükségét, nem is dolgoznak rajta.  Így csak lebegnek: semmi nem horgonyozza le őket a társadalmi valóságba. Pillanat-pártok. Hangulatokat tudnak megragadni (lásd a Momentum a jól időzített olimpia-ellenes mozgalommal), eseményeket próbálnak kreálni (figyelemfelkeltő akciók), és kuncsorognak a média-szereplésekért, hogy jól lejárassák magukat (ez a média csak rombol, és minden szereplés mínusz egy-két szavazó). Nem értik ezek a pártok és vezetőik, hogy történetet kell mondaniuk – nem mesét, nem ámítást, hanem valódi történetet! -, ami reális helyzetekre, valódi értékvilágokra, és jövővágyra reagál. Kevés a piár-szakpolitizálás. Kevés a részletekben való alámerülés.

A folyamatos sajtónyilatkozatok mit sem érnek. Keret kell, történet – narratíva -, amiben a felvetések, sajtónyilatkozatok, vitázások, szakpolitikák helyet találnak, összefüggésbe kerülnek, és alapjuk van beleférkőzni a választók gondolkodásába.

Napjaink liberalizmusa is ilyen felépítendő narratíva. Szinte mindent újra kell gondolni, a kis államtól kezdve, a szólásszabadságon át, az egyéni és közösségi önmeghatározásig, a jogegyenlőségig, az állam semlegességéig és a pozitív diszkriminációig, stb. A liberalizmus minden fogalma átgondolást, újraértelmezést és tágabb keretrendszert igényel. De jó lenne, ha a politikusok közül is megértené már ezt valaki!