Madáretetés

A hűvös novemberi talajmenti fagyokkal egy időben elérkezett az évnek egy számomra nagyon kedves időszaka is: a téli madáretetésé.

Kisgyermekkoromban Nagyapámmal a tél közeledtével cérnára fűztük fel az együtt feltört és megtisztított diót, majd felakasztottuk egy olyan fára, amelynek ágai jól látszódtak nagyszüleim lakásának ablakából. Mai napig emlékezem, ahogy néma csodavárással számolatlan perceken át tűnődve vártam a fűtött szobából kinézve az egymás után a fára rebbenő, táplálékot csipegető kis madárkákat: verebeket, rigókat, cinegéket.

Nagyapámtól tanultam meg, hogy emberként felelősek vagyunk a természet, a teremtett világ kincsei iránt. A hideg télben itthon maradó, törékeny és védtelen madárkák táplálását és gyámolítását egy sok szépséggel és örömmel járó feladatomnak érzem mind a mai napig.

A tanyám udvarán egy faágra felakasztott, önön kezemmel készített madáretetőm saját termésű dióval, szalonnabőrkével, napraforgómaggal minden nap gondosan megtöltve várja a fagyos tél és az éhség elől udvaromba szálló parányi szárnyas vándorokat.

Léna, a tanyám legfőbb őrizője, a nálamnál alig húsz kilóval és két hátsó lábára állván, mellső mancsait vállamra téve épp csak egy fejjel magasabb moszkvai őrkutyám lábam mellett sündörögve, félrehajtott fejjel, értetlenül nézte ahogy a madáretetőt kihelyeztem a faágra. Azonban mióta a kertbéli etetőnk háza táján megannyi széncinege, vörösbegy, mezei veréb és fekete rigó a visszatérő vendég, boldog farokcsóválással és halk vakkantásokkal üdvözli parányi új barátait.

Vajon ma hány családi ház udvarát és mennyi panellakás erkélyét ékesítik emberséget jelző parányi mécsesként a törékeny madarak megsegítése céljából kirakott madáretetők? Hány emberi szívben szólal meg az emberiesség szava, amikor a hideg tél faggyal és jéggel kopogtat be a családok ablakain? Hányan lehetünk, akikben a gondoskodás és segítés vágyát szüli meg az éhezve didergő madárkák gondolata?

Attól tartok, egyre kevesebb szívben pislákol már az együttérzés mécsese. Dióbél és olajos magvak helyett az uszítás magjait szórják közénk a gyűlölet madarászai – amely magokat nem csak téli eleségként fogyasztja több millió honfitársunk, de azokat elültetve a harag és az ellenségeskedés majomkenyérfáit neveli belőlük a hazug kormányzati propaganda.

Nem hogy a kis madárkák téli gondjáról-bajáról, de embertársaink nehéz sorsáról is hajlamos elfeledkezni a többségi társadalom.

Milliónyi nyomorgó honfitársunkról: a tűzifa nélkül saját otthonukban megfagyó nyugdíjasokról, a gyermekeinek kenyér helyett csak sós könnyeit adni tudó  nyomorgó édesanyákról és édesapákról, a korgó gyomorral lefekvő és meleg ételről álmodó gyermekekről, a szállókról kiszoruló, utcán alvó hajléktalanokról tudomást sem veszünk, panaszos szavaikat elnyeli a társadalmi közöny sötét örvénye.

S még ennél a néma közönynél is rosszabb az a hangos gyűlölet, amellyel a háború lángoló poklából űzött vadként menekülő, lebombázott otthonokból puszta életükért cserébe múltjukat hátrahagyó szerencsétlenekkel szemben viseltetik és vélekedik a magyar nép hangosabbik része. Sikk lett ellenséget látni a nyomorultakban, a hatalom által diktált korszellem pedig azt diktálná, hogy remény helyett szögesdrótokat, segítő kéz helyett pedig katonai bakancsokba bújt lábak rúgásait kapják a menekültek.

A hatalmi mámorban tobzódók úgy vezették a népet a történelem fő utcájáról a gyűlölet zsákutcájába, hogy – Bródy János találó szavaival élve – összekeverték a szeretet és az összefogás erejét a hatalom szeretetével.

Pedig jó lenne bízni abban, hogy nem veszett még ki végleg az emberség, az együttérzés a magyar társadalomból. Mert egy gonosz erők által vezérelt országban, ahol a szeretet helyett a gyűlöletre építik a jövőt, nem érdemes, de nem is lehet emberként élni.