Novemberi harangszó

Egy órán át zúgott a kőbányai evangélikus templom harangja 1991 júniusában. A gyülekezet akkori felügyelője, Kinczler Gyula így adott hírt arról az örömteli eseményről, amelyre évtizedeken át imádságos reménységgel várt: a szovjet csapatok végleg kivonultak és elhagyták Magyarországot  1956. november 4-én ez az esemény még bizonyosan elérhetetlennek, reménytelenül távolinak tűnt.

Kinczler Gyula képe

 

Az eddigi nekem jutott három évtizednyi emberélet alatt megfakuló, de el nem múló kisgyermekkori emlékeim szerint Gyuszi bácsi volt a kőbányai evangélikus templom mindenese. Egy igazi kapitány, aki elsőként lép a fedélzetre, és akiről a legénység biztosan tudja: ha a balsors úgy hozza, minden bizonnyal utolsóként hagyná el a süllyedő hajót.

Felügyelői tisztségéhez méltóan, mindenre és mindenkire szeretettel és feladata iránti alázattal felügyelt: mérnöki precizitással és végtelen szeretettel olajozta a gyülekezeti élet gépezetének fogaskerekeit, vasárnaponként templomajtót nyitott és zárt, minőségi bort vásárolt és készített be a sekrestyébe úrvacsorás istentiszteletkor, gondoskodott a templom karácsonyfájáról és a gyermekeknek szánt karácsonyi csomagok elkészítéséről, a vasárnaponként betérő idegeneknek üdvözlő szót, meleg kézfogásra nyújtott baráti jobbkezet és énekeskönyvet adott, s ha az évtizedek alatt eggyé váló közösség tagjaiból bárki hiányzott egy-egy gyülekezeti alkalomról, aggódva jelezte a mindenkori lelkésznek – vagy éppen személyesen látogatta meg a betegségben vagy más evilági gondokban magára maradt testvérét.

“Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett…” (Apostolok cselekedetei 20. fejezet, 28a vers). Ezen ige alapján írt nekrológot Kinczler Gyuláról Fabiny Tamás evangélikus püspök, egykori kőbányai gyülekezeti lelkész, melyet most felidézek: “Kinczler Gyula a szó bibliai értelmében Vigyázó volt. Elsősorban nem emberek bizalma, hanem a Szentlélek választása tette őt azzá. Vigyázó szemét a reá bízott személyekre és javakra vetette. (…) Az egyházban is Vigyázó volt. Nehéz történelmi korban vált a kőbányai ifjúság vezéregyéniségévé. A mai szeniorok egy életre meghatározó élményként emlegetik a templomkertben felállított vagonban tartott bibliaórákat, a mátrai síeléseket, a kirándulásokat. Most már bizony egyre fogyatkozik egyházi életünknek ez a nagy nemzedéke! Tizenhárom éven át vasárnapról vasárnapra átéltem, hogy ő érkezett elsőnek, és ő ment el utolsóként. Észrevette a csöpögő csapot – és a templomba vigaszért betérőt.”

Kinczler Gyuszi bácsi egy régi Zorkij-típusú fényképezőgéppel 1956 őszén a forradalom és szabadságharc számos eseményét boldog szemtanúként lefotózta. A fényképei negatívjai évtizedeken át a szekrénye aljára szegezve maradtak rejtve a bosszúra szomjazó diktatúra cerberusainak szemei elől, hogy aztán örökké a nemzeti emlékezet részévé váljanak az Evangélikus Országos Múzeumban 2004 őszén bemutatott kiállítás során.

Minden november negyedikén meghallom a mások szavaiból szőtt emlékezet szőttesén ülve zúgó kőbányai harangszót, amely az ’56-os forradalom és szabadságharc leverésének gyászát enyhíti: legyőzöttségből is fakadhat évtizedek múltán diadal az Égiek kegyelméből.

A nagyszüleimnél boldog unokaként töltött, gombócleves, rántott hús és csokis parány ízű, citromos tea és katáng-kávé illatú, römizéssel töltött meghitt vasárnap délutánjaim alatt Nagyapó több alkalommal is felidézte egy beszélgetését a néhai kőbányai felügyelővel. Gyuszi bácsi megosztotta vele egy, talán még kárpátaljai gyermekkorában szívébe plántált és azóta ott gondosan őrzött és történelmi tapasztalatokkal táplált reményét: hogy amiképp több mint kétezer esztendő után Izrael népe is visszakapta ősei otthonát 1948-ban, azonképpen egyszer talán Trianon sebei is begyógyulnak majd.

A Kárpátaljáról a magyar kisebbségi sors átkaitól és a háború viharától elűzött Gyuszi bácsi, valamint a nácizmus és a fajüldözés téveszméi okán a nyilas hordák elől – sőt a Mazsihisz Szeretkórház második emeleti kórterme képében megjelenő végállomásig utódai és szinte önmaga elől is – rejtőzködő Nagyapám lelki szemeim előtt ma cinkosan kacsintanak össze odafenn – lám ezen is túl vagyunk mindketten, és akarva-akaratlanul is megmaradtunk annak, akik voltunk, aminek születtünk.

“Egy csillag vagy tizenötmillióból / a fényünk összeér / Egy csillag vagy tizenötmillióból / Neked ez mennyit ér? / Mondd, neked mit jelent, hogy annál nagyobb szeretet nincs / Mint ha másokért önként adnád az életed?”– énekli legkedvesebb zenekarom, a Kowalsky meg a Vega legújabb albumán.

Kinczler Gyuszi bácsi úgy volt egy csillag a tizenötmilliónyi magyarból, hogy ő maga sosem tette volna erőszakkal a megkülönböztetés csillagát más mellére – ő minden pártpolitikai uszítás és etnikai vagy vallási alapú kirekesztés nélkül szolgálta Kárpátaljáról elszármazott magyarként a nemzet ügyét – s mindeközben sosem feledkezett meg Megváltójáról, akiről János evangélista így írt: “Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (János evangéliuma, 15. fejezet, 13. vers).

Tavaly Horányban, Gyuszi bácsiék régi nyaralójában – ahonnan emberpalántaként megannyi szép emléket pakolgathattam be gyermek-kezeimmel emlékeim tarisznyájába, amit még felnőtt koromra is vállamon hordok – gyűlt össze a régi kőbányai evangélikus ifjúság, közöttük szüleim. Édesapám avatott szemmel felfedezte és le is fotózta nekem az egyik melléképület falához támasztott, héber feliratú kopott márványtáblát. Neki a felfedezés öröme, nekem pedig csupán a fotón való tűnődés marad: vajon hogyan és miképp került oda az a tábla? S vajon milyen mederben csobog tovább Nagyapó és Gyuszi bácsi között az egykor megkezdett beszélgetés patakja az örökkévalóságban Izrael népe és a magyarok különbözőségében is közös álmáról, egy nemzetnek, mint mások által sokat bántott gyermekeit féltve magához ölelő édesanyának békés saját otthonáról?

Tűnődni van időm az őszi csendben, a mindentől távoli tanyámon, csak a cefrének aprított körtedarabok hullanak kezeim közül néma koppanással a hordóba, a téli álomra készülő erdőm feletti károgó varjúkat úgyis messzi vidékekre űzi rövidesen a hideg őszi szél – és nem marad itt más mellettem, mint a hajnali kemény fagyok, a palántákat melengető hótakaró, és hűséges kutyáim lépteimet kísérő halk csaholása.

A természet némaságában hallatszik meg leginkább az igazság múltba olvadó harangzúgása. Én itt hallom igazán a régi kőbányai harangszót, és felcsendül bennem Nagyapó kedves verse:

Tudom, hogy földed nagy területéből / egyetlen barlangod jutott nekem, / s megreng az is, ha viharod zenéje / végigrobajlik fenn a tölgyeken. / De ha tavaszod jő, enyém az erdő, / és jó hozzám az erdő: ennem ad, /rigószavaddal kelt a kora-reggel / s odvamba surran este sűnfiad” (Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol)

Az ismeretlenül is szeretett, az apai ágról való nagyapám kincset érő öröksége: apámon keresztül reám hagyott szavai gyakorta eszembe jutnak: „az Úristent imádni nem csak templomban lehet”. Erre rímelve felsejlik bennem egy gyermekként tanult dal első sora: „otthonom a templom”- igaz szavak ezek, mert bár templomban sosem leltem otthonra, ám valódi otthonomban, a természet, a teremtett világ megannyi csodájával körbevéve mégis a történelem uráról: az Örökkévalóról gondolkodom.

Azonban templomtornyok és harangok nélküli, csendes napjaimban sokszor teszem fel magamnak a kérdést: ünnepelhetem-e majd egyszer én is, ha nem is harangzúgással, de legalább csendes örömmel, hogy véget ért egy újabb, az orosz érdeket feltétel nélkül kiszolgáló, elvtelen és népellenes pártállami rendszer? Ünnepelhetem-e majd néma áhítattal, hogy a szovjet katonák mintájára a gyűlölet, az uszítás, a mindennapokat sűrű ködként betakaró aggódás a mindennapi kenyérért és megélhetés felőli félelem, a hatalom által vezérelt urambátyám-világ és a rendszerszintű korrupció újra – s talán ezúttal végleg – átlépi a határt Záhonynál?

Az álmok álmodóinak egykori sokunknak kedves álma mára önmaga groteszk torzója lett. A polgári Magyarország álma csak úgy győzhette le végleg az egykoron örömteli harangzúgással búcsúztatott múltat, hogy a küzdelem során ellenfele tökéletes másává lett – mint egy afrikai népmesében, melyben a vadász legyőzte a falut rettegésben tartó oroszlánt, ám a vadászat közben maga is végül vérszomjas vadállattá vált.

Cseberből – vederbe. Avagy ahogy mifelénk,a Homokhátságon mondják: csak a vályút cserélik; a marha marad.

Az én lelkemben az öröm harangzúgása helyett ma félrevert harangok szólnak.

Az agresszív politikai hatalomágy ma úgy tépi fel és zúzza össze 1956 dicsőséges forradalmának és a polgári Magyarországnak az eszményeit, mint egykoron a szovjet tankok lánctalpai a kőbányai macskaköveket.

Azonban a legyőzöttségében is győztes ’56-os forradalom és szabadságharc emléke mécsesként világíthat jelenvaló, kiúttalannak és reményvesztettnek tűnő napjainkban.

Számomra különösen sokat jelent Bibó István, az Országház épületében önmagáért és a forradalom eszméiért egyedülhagyottan is bátran kiálló, önmagára maradtában is a strázsáján őrt álló és a szovjet katonákat bátran váró ’56-os államminiszer emléke – kinek gondolatait éppen úgy raktározom be eszmémbe lelki táplálékként, amiképp a tanyámon leszedett termést, befőzött házi savanyúságokat és lekvárokat, felfüstölt húsokat pakoltam be kamrámba a nyár végén a hosszú hideg télre készülvén.

Most reménytelenül hosszúnak, hajnal nélküli hideg éjszakának tűnik a tél – pont mint 1956. november negyedikén.

Azonban hamu alatt izzó parázsként melegít a remény: hiszen annak idején, harmincöt esztendővel a forradalom és szabadságharc leverése után szárba szökkentek az ’56-ban elültetett magvak, 1991 júniusában újra volt miért ünnepelni és volt miért meghúzni a kőbányai harangot.

Sosem fogom elfelejteni Kinczler Gyuszi bácsit, és a kőbányai harang szavát.

S talán még az én életemben is lesz valaki, akinek lesz oka újra meghúzni a harangot.