Egyre rosszabb

Kuszák a politikai események szálai. A vasárnapi német választások eredményeként bejutott a Bundestagba az Afd, vagyis a szélsőjobb, ráadásul harmadikként, 13 százalékkal. Az első reakcióm az volt, hogy kár. A második gondolatom viszont az, hogy ezentúl az itthoni lusta széplelkek már nem mondogathatják jóhiszeműen, hogy ez, mármint a magyar „egy ilyen nép”, ennek Orbán kell, és persze a Jobbik.

Láthatóan más népek is – az amerikaiak, a franciák, a finnek, a svédek, a németek, stb. – is hajlamosak manapság elitellenes, sőt xenofób jobboldalakra szavazni. Harmadikként, látszólag teljesen irreleváns asszociációként eszembe jutott a néhai Jaruzelski. Gyűlöltük, és volt miért.
Máskor, nyugodtabb pillanatokban, és az idők előre haladtával már tragikus hősként is láttuk, aki elvállalt egy meglehetősen hálátlan szerepet, amivel viszont valószínűleg megelőzte a még rosszabbat (a szovjet bevonulást). S ekkor, a negyedik lépésben visszajutottam Magyarországra. Orbánra gondoltam, aki – ez objektíve megállapítható – korlátok közé szorítja a szélsőjobbot. Tudom, hogy erre sokan azonnal rávágják, hogy ebből nincs sok hasznunk, mert a Fidesz gyakorlatilag átvette a szélsőjobb szerepét, és ő maga is szélsőjobb. Ez természetesen butaság, és megint csak önámítás.
Tény, hogy Orbánék szembenéztek olyan problémákkal – pl. a 2010-es költségvetési válsággal, a főleg vidéki foglalkoztatási gondokkal, a devizahitelesek ellehetetlenülésével, és a mindenkit váratlanul ért menekült-válsággal -, amik jórészt az őket megelőző ballib kormány idején váltak élessé, vagy amikkel a baloldali vagy liberális ellenzék – már a második és harmadik Orbán-kormány idején – nem mert a súlyuk által megkívánt bátorsággal és határozottsággal szembenézni.

Az persze nagy baj, hogy Orbán Orbán, úgy reagál, ahogy reagál, és a hatalom korporatív szempontjainak és egyéb priváti érdekeknek az érvényesítésére kiépített egy antidemokratikus, már régóta pusztító és hosszú távon valószínűleg fenntarthatatlan rendszert.

Az Európai Unió által megkövetelt költségvetési szigort és kényszerintézkedéseket a külföldi tőke és „bankártőke” elleni szemforgató frazeológia nélkül is be lehetett volna vezetni. A közmunka rendszerét úgy is létre lehetett volna hozni, hogy közben nem hitetik el magukkal és az országgal, hogy a foglalkoztatási gondok megoldását jelenti. A menekültek szabad beáramlásának vad rasszista demagógia nélkül, és emberi bánásmóddal is gátat lehetett volna szabni (akár kerítéssel is, mint azóta annyi más ország is megteszi). Vagyis, rendkívüli időkben, rendkívüli feladatok esetén szükség lehet váratlan és rendkívüli megoldásokra. Orbánék kivetkőztek a mi normáinkból, s ezt nem a problémák megoldásáért, mert azok ezt nem követelték meg, hanem saját hatalmuk bebetonozása érdekében tették. A hónapok óta folytatott primitív sorosozás ennek már végképp leleplező, csak a demagógiát szolgáló és igen alpári megnyilvánulása. De ez a hatalmi garnitúra ilyen. Ők ilyenek. A baj az, hogy az ellenzék nem volt semmivel sem jobb.

Mert ők viszont elbújtak a problémák elől, észre sem akarták venni mindazt, amin élősködve Orbán jó dagadtra nőhetett. Ez a tehetetlen, bátorság és elképzelés nélküli ellenzék legalább akkora rákfene, mint a másik, amelyik ellen állítólag fellép (tulajdonképpen fel sem lép). Mindvégig, immáron hét éve, teljes fantáziátlanságukkal, sőt, a problémák iránti érdektelenséggel tűntek ki. Felkaptak egy-egy ügyet, ami éppen jól jött a kormány bírálatához, majd elejtették. A felvetések nem álltak össze világképpé, nézet-rendszerré. Nem tudjuk, mit akarnak. A menekültválságban tanúsított magatartások – „nincs probléma” – semmi jót nem ígér a jövőre nézve. Orbán járja a maga útját. Az ellenzékiség állapotáról – tulajdonképpen hiányáról – viszont mi tehetünk. Nem a magyar nép „ilyen”, hanem mi valamennyien. Álszentek azok, akik a népre mutogatva kivonják magukat a felelősség alól.