Elvesztegettük

Elvesztegettünk három értékes évet. Pontosabban, elvesztegettek. Azok, akiknek feladata lett volna a helyzethez adekvát és méltó javaslattal előállni. Ők nem a miénket, hanem egy másik játékot játszottak. A miénk a kormányváltás erőteljes akarása és mindenek fölébe helyezése lett volna, a "mi" alatt mindazokat a liberális, baloldali, és polgári-konzervatív szavazókat értve, akik valószínűleg már régóta nagyon sokan - talán többségben - vannak, és akiket a magukat ellenzékinek álcázó politikusok tulajdonképpen cserben hagytak. Rosszhiszeműen becsaptak minket: régóta csak saját személyes túlélésükre játszanak, taktikáznak, tárgyalgatnak, kamarilláznak, politikát játszanak, és soha nem hittek a kormányváltás lehetőségében, és soha nem érezték magukat késznek és alkalmasnak a küzdelem megivására és a felelősség elvállalására.

Itt már nagy a baj

A helyzet nem vicces, és nem valami értelmiségi – “ballib” – hisztéria érezteti sokakkal, hogy vesztébe rohan az ország. A rendszerek kiépülésének van saját feltartóztathatatlan logikája. Nem az a kérdés, hogy gonoszak voltak-e azok, akik a NER-t a hatalomra jutásuk másnapján minden állami hivatalban kötelezően kifüggesztendő kiáltványként megfogalmazták. Mindegy, hogy gonoszak voltak, vagy csak felelőtlenek. A lényeg, hogy minden rendszernek megvan az emberi alkalmazkodás és racionalitás törvényén alapuló logikája. Ellenzéki politikusainkat azonban nem érdekelte, hogy kiméletlen versenyben voltunk a rendszer immáron spontán kiépülésével: egy 2018-as kormányváltással talán még megállitható lett volna a teljhatalmi beteljesedés felé mutató folyamat.

Kiket hibáztatok? Az ellenzéki politikusokat, akikben sem fantázia, sem tehetség, sem akarat, sem tisztesség nem volt ahhoz, hogy fő szempontjukká tegyék ezt az ördögi versenyhelyzetet, és a felelősségükhöz igazodjanak.

Három évünk volt rá, hogy létrehozzuk a néhai baloldali liberálisok és konzervativ liberálisok közös frontját. Igen, az SzDSz és az MDF liberálisainak és az ő örököseiknek-szimpatizánsaiknak összefogását. Ma már semmi nem maradt a hajdani szétválsztó feszültségekből. Mindkét tábor tanult a kudarcokból, tévedésekből, és készek lettek volna a közös demokratikus-liberális erő kialakitására. Ehelyett mi történt? Volt, aki bebizonyitotta a hazugságot, azt, hogy továbbra is az ostoba urbánus-népies komplexusok mentén kell értelmezni a frontokat, és valójában nem “lehet másként politizálni”. Jöttek mások is, akik az elmúlt fene tudjaq hány évezést irták a zászlajukra, és saját múlt-nélküliségüket akarják érdemnek állitani. Az egész semmi más, mint ócska karrierizmus.

Miért nincs egyetlen ellenzéki politikus sem, akiben van elég bátorság ahhoz, hogy a rendszerváltás emlékét és céljait képviselje?

Miért nincs senki, aki nem a rendszerváltás kudarcáról, hanem a rendszerváltás elárulásáról beszél? Miért nincs senki, aki meg meri szólitani a régieket, és el meri mondani az újaknak, hogy az ország több nemzedék együttélése, sok különféle tapasztalattal, erénnyel és kudarccal, és nem megtagadással, árkok ásásával, hanem az alapelvek közös védelmével kell foglalkozni. Senki nem jó attól, hogy még semmit nem csinált. Mint ahogy senki nem eldobandó attól, hogy egy nagyon kivételes történelmi feladatot, amilyen a rendszerváltás volt, nem az utólagos politológiai bölcsesség magas fokán abszolvált. Túl könnyű préda volt annak idején a “nacionalista” konzervatív. Ugyanilyen túl könnyű préda ma a”ballib értelmiségi”. Mindkettőnek voltak és vannak a hibái, de teljesen igazságtalanul vonták és vonják őket morális és politikai ítélőszékek elé. Miért nincs senki, aki felad ezzel a gyakorlattal, és újra visszatér a ’89-es rendszerváltás hagyományához?