Merre van Kazany?

Mi köze a magyar úszókért való akár szenvedélyes szurkolásnak ahhoz, hogy mi a véleményem magáról a rendezvényről? Megmondom: az én fejemben és az én számomra az égvilágon semmi. Ez két különböző dolog. Magyar vagyok, és nem kérdezem Hosszú Katinkától vagy a többiektől, hogy melyik pártra szavaznak. Ösztönösen, zsigerileg szorongtam a döntőknél, és toltam volna őket előre, magamról, és igyekezetem hiábavalóságáról, sőt nevetségességéről teljesen megfeledkezve. Mert ki másért szurkoltam volna, és hogyan lehettem volna közömbös!? Ettől függetlenül, utáltam az egész cirkuszt, és helytelenítettem. Örülök, hogy vége van, de sajnálom, hogy megtörtént.

Utálatom és sajnálatom oka az, hogy lényegét tekintve nem sportesemény volt, hanem valóban cirkusz, és akik nyomták, akarták, kihasználják, azok annak is tervezték. Sporteseményről, meg nagy magyar sikerről – megmutattuk, hogy meg tudjuk rendezni! – beszéltek és beszélnek majd még sokáig, pedig valójában csak a régi hatalmi recept szerint cselekedtek: adj cirkuszt, és az életről – a valóságról – a spektákulumra tereld a figyelmet. Ugyanezt csinálták az NDK-ban, és a Rákosi-érában is: öntötték a pénzt a sportba, a látványos rendezvényekbe, amelyekkel a rendszer fölényét szándékoztak megmutatni. Tudjuk, hogy ámítás, színes füstfüggöny, tömjénfelhő volt az egész, ami a hatalmi törekvések leplezését és biztosítását szolgálta. Ugyanezt szolgálta a „vizes vébé” is. „Sikere” és faraonikus méretei nem a nagyságunkat, hanem ellenkezőleg, lelki, politikai és fizikai nyomorunkat demonstrálták.
Nem csak utáltam, hanem helytelenítettem is a cirkuszt. Mint az egész felturbózott, mesterséges sport-hisztériát is.

Nem tetszik, hogy ömlik az adózatlan pénz a sportba, miközben millió más feladatunk is van, megoldatlan problémák százai.

Nem tetszik, ha erre az érvre azt válaszolják, hogy ezek összehasonlíthatatlan dolgok, mert mindannyian tudjuk, hogy a kiadások mindennél könnyebben összehasonlíthatók. Nem tetszik, hogy létrejön a sport körül egy magamutogató, egymást gazdaságilag sikeressé tevő és pénzzel – a mi pénzünkkel – kitömő, egyébként felszínes és önző elit, amelyik saját virtuális világába zárkózva, gyakorlatilag nem is tud az emberek gondjairól, vagy hat tud, nem érdekli. Nem tetszik, hogy dolgainkat a lelátókon beszélik meg egymással a potentátok. Nem tetszik, hogy a fejlesztések kvázi-fejlesztésekként a stadionokba és a sportba mennek, aránytalanul, az egészségügyhöz, az oktatáshoz, a szociális lakásépítéshez, a kultúrához képest. Nem tetszik, hogy a papíron tervezettnek a többszörösébe került a vébé, amit a FINA vezetői nyilván agyon dicsértek, hiszen a költségek nem nekik fájtak, sőt, ők csak hasznot húztak belőle.
Nem tetszik, hogy ilyen ellenérzéseimet hazafiatlan, fejlesztés-ellenes, balliberális nyavalygásnak titulálják. Nem hiszem, hogy a hazafiság ne férne meg, sőt, ellent mondana a gazdálkodásnak, a pénzek helyes, az emberek érdekeit szolgáló elköltésének. Nem hiszem, hogy kritikám „balliberális” lenne, csak azért, mert kritika. Nem hiszem, hogy egy nemzet csak cirkuszokkal, vagy elsősorban cirkuszokkal tudja megmutatni magának és a külföldnek a nagyszerűségét. Nem hiszem, hogy hamis paravánokkal kell a nemzettudatot felépíteni és megerősíteni. S azt sem hiszem, hogy a külföld különösebben emlékezni fog a budapesti vizes vébére. Emlékeztünk mi például Kazanyra? Egyáltalán, hányan tudják, melyik országban van az a Kazany