Az óriáskerék magányossága

Az idei Velencei Biennálé kiállításai az utópiák csődjéről, világunk válságairól, a kaotikus sokhangúságról, a veszélyekről, a biztos támpontok hiányáról szól. A téma a globális frusztráció, amit a művészet tudatosítani, őszintén megmutatni képes, és bevallja, hogy nem akar, és nem tud illúziókat kelteni.

Három nemzeti pavilon

Váratlan és emblematikus az egyiptomi pavilon nagy video-installációja. Egy sivatagi falut a hiedelem szerint uralmuk alatt tartanak a dombon lakó szellemek. Az egyik falugyűlésen egy gyönyörű – fejkendő nélküli! – lány szót kér és elmondja, hogy a félelmek babonán alapulnak, fejlődni kell, és szerinte nincsenek szellemek. Mondja, hogy hajnalban felmegy a dombra, beleszúrja a botját, és akkor mindenki láthatja, hogy nem történik semmi. Az emberek nem hisznek neki, elvonulnak a házaikba, bezárkóznak. Még sötétben elindul a lány. Ahogy megy, néhány spaletta kinyílik, néhány ajtó is, sőt, távolról néhányan követni kezdik. A lány felmegy a dombra, emeli a botját, de nem tudja beleszúrni a talajba. Erőlködik, és elájul.  A követők megállnak, és azt kérdezik, hogy él-e még. A videónak vége, és nem tudjuk meg, mi történt a lánnyal. A legvalószínűbb az, hogy mégiscsak vannak szellemek. Vagy csak nem volt elég erős ahhoz, hogy a botot leszúrja a sziklás talajba? Saját szorongásától ájult el? Az arab forradalmak sorsát látva mi is hasonlókat kérdezünk.

Venice biennale DSC_0292 liberális magyarország

A diktatúra Velencében is hazudik.

Az orosz pavilon a legújabb technológiával a legorwellibb világot jeleníti meg, valóban rémisztően. Két szinten, két nagy munkában. Felül a régi világra utalóan, mintegy figyelmeztetve a nézőt, hogy vigyázni kell, mert visszatérhet az elnyomó totalitarizmus. Alul pedig a virtuális valóság tényleges percepció és tapasztalat felé kerekedését látjuk. Ez is figyelmeztetés, hogy vigyázat, mert a valóság és virtuális valóság már-már szétszálazhatatlan, sőt, a virtuális technológia és a média a valóság helyett valóságnak hihető világot hazudik, a tapasztalt részleteket a saját kedve és céljai szerint teljességgé rendezi, és már-már ez az egyetlen világ. A félrevezetés – a vakítás – nem a művekben van, amik valóban fantasztikusak, hanem a teljes kontextusban. Az orosz nemzeti pavilonban figyelmeztetnek bennünket a veszélyekre, mintha a kivívott szabadság letéteményeseiként és annak érdekében beszélnének. Mintha nem egy agyoncenzúrázott kiállítást látnánk, amit a kommunikáció és propaganda bajnokai terveztek meg. Mintha nem a hamisság és képmutatás álcája lenne mindez, és mintha a politikai és mediális diktatúra nem a legjobb úton haladna a tényleges megvalósulás felé. Szabadságot hazudnak, pedig már régen másfelé tartanak.

A magyar pavilon a mifelénk szokásos kisstílű képmutatás. Várnai Gyula Peace on Earth (Békét a világnak!) című installáció-együttese a hatvanas évek utópiáit leplezi le. Pontosabban, a munkák a technikai és politikai – kommunista – illúziók lelepleződésére emlékeztetnek. Ilyen a mozgalmi jelvények sokaságából összeállított szivárvány, vagy a nagy óriáskerék fotója is, amely előtt egy valódi óriáskerék valódi kabinja van, lehozva, a maga érthetetlen vacakságában, a földre.

A munkák kicsit passzé ugyan, de önmagukban nem rosszakVenice biennale DSC_0246 liberális magyarország.

A teljes kontextus teszi őket súlytalanná.

Egyrészt, egy olyan Biennálén, ami a mai világ és a jövő kiszámítható problémáit igyekszik körüljárni, a kommunista és technológiai utópiák nevetségességének egyáltalán nem új gondolata senkit nem hoz lázba, és senkiben nem kelti a felismerés katarzisát.

Az igazi problémát az utópia és illúzió-döngetés paradoxona jelenti. “A magyar pavilonban most egy olyan alkotást látható, amely a hatvanas évek békeutópiáját és azt vizsgálja, mi lett abból napjainkra. Globális víziót idéz, miközben egy kommunista acélmű homlokzatán ez az üzenet egészen más jelentett, mint most.“, mondta a megnyitón Balog Zoltán államtitkár. Elfelejtette viszont megemlíteni, hogy az orbánista kommunikációs rendszerben ez a leleplezés is képmutató utópia. Nehéz az óriáskereket a múlt lejárt relikviájaként bemutatni akkor, amikor a nyári szezonra felállítják Budapest közepén a túristacsalogató óriáskereket, attrakcióként, hogy jöjjenek, és jöjjenek a kontinens talán legnagyobb, egész városrésznyi kocsmájába. S eszünkbe juthatnak a jelen igazi óriáskerekei, a sorra épülő-szépülő stadionok, meg a vizes vébé, és a népbolondítás és kábítás összes többi eszköze. A hatvanas évek utópiáinak leleplezése helyett nem lenne őszintébb a mai kommunikációs utópiák veszélyeiről nyilatkozni?

Venice biennale DSC_0239 liberális magyarország

S persze mindez a mára egyértelműen historizáló, a nagy magyar történelemre emlékeztető  magyar pavilion kulisszájában! A hatvanas évek utópiái nevetségesek, a historizáló utópiákkal azonban nincs baj. Ott áll a nemzeti szecesszió jegyében megépített pavilonunk, a történetiséget relativizáló, egyetlen jel vagy zárójel nélkül, a többi ország pavilonjai között diszfunkicionálissá váló giccsességébben, és benne a kiállítás a hatvanas évek utópiáiról papol. Ez így együtt maga az orbánizmus – sajnos nem szándékolt –  metaforája! Nagyon-nagyon talmi.