Ellenzéki útkeresés, kánikulában

Hiába közelednek egyre jobban a 2018. évi országgyűlési választások, a demokratikus ellenzék térfelén egyre nagyobb konfliktusok körvonalazódnak mind a pártok között, mind a legnagyobb ellenzéki párton belül.

Botka László stratégiája – amely abból állt, hogy elsősorban Gyurcsány Ferenc negligálásával törekszik az MSZP az ellenzék vezető pártjává válni – az elmúlt hónapokban látványosan kudarcba fulladt. Sem személy szerint Botka László, sem az MSZP támogatottsága nem nőtt, a legtöbb közvélemény-kutató intézet júniusi felmérése szerint a Jobbik támogatottsága azonos, vagy meg is haladja a szocialistákét.

A szocialista párt minden ez irányú törekvése ellenére nem a kormány leváltására és jövő évi választási győzelemre készülő, egységes és magabiztos párt képét mutatja – a sajtóban megjelent hírek és kiszivárgott belső információk alapján belső konfliktusok és régi személyi ellentétek őrlik fel a párt erejét, rombolva ezáltal a választási győzelem, de talán még a választások utáni legerősebb demokratikus ellenzéki szerep elérésének esélyeit is.

Az MSZP helyzetét legjobban talán Dull Szabolcsnak az Indexen megjelent cikke foglalja össze, mely szerint Botka László miniszterelnök-jelölt Szegedre hívta a teljes pártvezetést, és azt üzente belső ellenségeinek, hogy aki legközelebb híreket szivárogtat ki, azt megnevezi a sajtóban. „Botkát nem értük el, hogy megtudjuk, kire célzott. Annyi biztos, hogy a cikk megírásáig az Indexnél két szocialista jelentkezett szivárogtatni a találkozóról.” – fejeződik be a hivatkozott cikk…

Az MSZP helyzetét azonban nem csak belső harcai nehezítik, de egyszerre kell megküzdenie a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalícióval és azzal a már egyes baloldali értelmiségi körökben is népszerű és elfogadott gondolattal, hogy demokratikus ellenzéki pártoknak még a Jobbikkal is összefogva kellene együtt nekiindulnia a 2018. évi választásoknak – ezt a gondolatot azonban a demokratikus ellenzéki pártok döntéshozóinak többsége – meglehetősen érthető módon – elutasítja.

Ilyen körülmények között tehát a szocialisták reális célja önállóan indulva legfeljebb az lehet, hogy soraikat rendezve a kormányváltás reális esélye nélkül legalább a legnagyobb ellenzéki frakciót adják a soron következő Országgyűlésben – más kérdés, hogy ezen felül reális volt-e egyáltalán bármely cél, amelyet Botka László miniszterelnök-jelöltté történő megválasztását követően megfogalmazott.

Gyurcsány Ferenc viszonylag kényelmes helyzetben van. A DK elnökeként pártjával együtt személye megkerülhetetlen tagja egy esetlegesen létrejövő ellenzéki összefogásnak, de ha pártja önállóan is méreti meg magát a választásokon, az 5%-os parlamenti küszöb elérése annak ellenére abszolút reális esélye van, hogy a mai napig egyike az ország legelutasítottabb politikusainak. S minél tovább erodálják az MSZP-t belső konfliktusai, Gyurcsány és pártja esélyei egyre nőnek.

E sorok írójának véleménye szerint mivel a teljes demokratikus ellenzéki összefogás már 2014-ben sem hozott eredményt, ezért ezt

újra megkísérelni 2018-ban és egyfajta „ellenzéki népfrontos” együttműködéssel, közös listákkal és országszerte közös egyéni jelöltekkel nekifutni a választásoknak ismét nem vezetne eredményre.

Ennek oka pedig legfőképpen az, hogy bár a választók többsége már kormányváltást akar, azonban a Medgyessy-Gyurcsány kormányok időszakával szembeni ellenérzéseket sem fedi el a feledés homálya, sok rossz tapasztalatot őriz még a kollektív választói emlékezet.

Természetesen nem lehet azt állítani, hogy a 2002 és 2010 közötti időszak valamennyi kormányának valamennyi politikusa egyformán elutasított és hiteltelen lenne a választók többségének szemében. Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon kormányainak is voltak sikeres és népszerű miniszterei, államtitkárai, szakpolitikusai, közülük nem egy ma a kisebb demokratikus ellenzéki pártok vezetőségében foglal helyett és előkelő helyet foglalnak el a politikusok népszerűségi versenyében. Akár az Együtt, akár a PM, akár a Magyar Liberális Párt lényegesen kevésbé elutasított, mint a 2002 és 2010 közötti időszak legfőbb politikai vezetőit a mai napig soraiban tudó MSZP és DK, amely pártok új szavazók megszólítására szinte alig-alig alkalmasak, és gyakorlatilag csak a megmaradt elkötelezett baloldali szavazókért küzdenek egymással.

Jogos felvetés, amely arról szól, hogy a választási rendszer átalakításra szorulna az igazságosság jegyében. Azonban nem feltétlenül az a probléma a jelenlegi rendszerrel, hogy az arányosság elve helyett a többségi elvet követi – az Egyesült Királyságban, épp úgy, mint Franciaországban tisztán többségi elvű a választási rendszer. A többségi elv nagy előnye az arányosság elvével szemben, hogy a többséget megszerző politikai erő stabil többséget tud szerezni ami a kormányképesség alapja. A jelenlegi magyar választási rendszernek tehát nem az elvével van a legfőbb probléma – bár mindkét választási elv mellett és ellen is szólnak észérvek – hanem azzal, hogy a választási körzetek aránytalanul, a természetföldrajzi és történelmi sajátosságok helyett a jelenlegi kormánypártok politikai szempontjai alapján lettek újrarajzolva. A realitás azonban az, hogy a jelenlegi szabályokkal és az aktuális országgyűlési egyéni választókerületi határokkal kell nekifutni a 2018. évi választásoknak.

 

Róna Dániel politológus a blogján megjelentetett kiváló mandátumbecslő-kalkulátora révén még februárban megjelentetett elemzésével az alábbi következtetésre jutott: „az ellenzéknek (baloldalnak és a Jobbiknak együttvéve, de nem együttműködve) 36-39 EVK-ban kell megakadályoznia a Fidesz győzelmét (2014-ben ez mindössze 10-ben sikerült). Mivel a választókerületek erősorrendje, a támogatottság területi mintázata nagyfokú folytonosságot mutat a választások között, ezért már most lehet tudni, hogy melyik az a nagyjából 40 darab EVK, amelyben eldőlhet a többség. Az ellenzéknek tehát nincs más dolga, mint erőforrásait az alábbi körzetekre összpontosítani.”

 

A teljes demokratikus ellenzéki összefogás 2014-ben sem vezetett eredményre, most pedig esélye sem látszódik annak hogy újra országszerte újra létrejön. Amennyiben a demokratikus ellenzék pártjai nem fognak össze és mindenhol külön indulnak, a jelenlegi kormánypártok újabb győzelme garantált. Kell tehát legyen egy harmadik megoldás is.

 

Ki tudja, talán célravezető lenne, ha a demokratikus ellenzék valóban azokra az egyéni választókerületre összpontosítana, ahol reális esélye van legyőzni a kormánypárti jelöltet. Ezekben a körzetekben volna igazán szükséges, hogy a demokratikus ellenzéki pártok közös jelöltet indítsanak. Azokban a körzetekben, ahol eleve a kormánypárt az esélyes, a demokratikus ellenzék akár külön jelölteket is állíthat, törekedve arra, hogy minél több párt vagy pártszövetség átlépje a parlamenti küszöböt az MSZP és a DK mellet, és új szavazókat szólítsanak meg. Elvégre minden bizonnyal rengeteg olyan bizonytalan szavazó van, aki nem szavazna a kormánypártokra, de a szocialistákra és Gyurcsány Ferencre sem, ezért kényszerből választja a Jobbikot, vagy nem is menne el szavazni. Ezeket a szavazókat is meg kell szólítani, el kell érni ahhoz, hogy Orbán Viktort és a Fideszt le lehessen váltani – és ebben a kisebb demokratikus ellenzéki pártok hatékony segítséget nyújthatnak.

 

Talán ha elmúlik a nyári kánikula, a hideg ősszel együtt megérkezik majd a megoldás is.