Orbán Horthy szobrot akar – avagy a rezsim logikája

Elfáradtunk. Orbán miniszterelnök elmondta a rettenetes beszédét a Bálnában, és még csak nem is reagálunk rá. Mi, mármint a rezsimbe belefáradtak. Már nem elemezzük, nem háborodunk fel, nem tiltakozunk, hanem hátat fordítunk neki, és megyünk nyaralni. 

 

Orbán Viktor a Bálnában forró őszt ígért. Nem vacakolt. Nem kellemes nyarat kívánt, nem azt javasolta, hogy mindenki tegye félre a sértettségeit, ellenérzéseit, és pihenjen. Nem, hanem harcot hirdetett. Normális ez? Nem nyílik már ki a szemünk, hogy hohó!, itt valami ocsmány manipulatív játékot űznek velünk? Nem tűnik fel, hogy az ország javáért felelős miniszterelnöknek minden érdeke a feszültséghez, a félelem-érzet felkeltéséhez fűződik, sőt, ebből építkezik, erre építi a jövőjét?

Pojácaként kezeljük a miniszterelnököt, hőbörgő udvari bolondként, és már oda se figyelünk rá.

Már a plakátjait sem látjuk, hiába van kitapétázva vele az egész város. Undorodunk az egész rezsimtől. Néha belegondolunk, hogy az Aurora bezárása már éppen olyan, mint amikor valaha a Fiatal Művészek Klubját vegzálták (de persze nem zárták be!). Meg abba, hogy ez az egész Tao és egyéb vállalati hozzájárulások gyakorlatilag a feudális nyolcadok, kilencedek, tizedek rendszere. Meg hogy a vizes VB-re készített uszoda is micsoda szégyenteljes ocsmány építmény, és mennyi pénzért, mennyi hazugság és félrevezetés árán. Meg hogy megint Matolcsy fia, meg mindig Mészáros, és gátlástalanul a többiek.

Pontosan tudjuk, hogy a rendszer lényege a provokáció, a feszültségek gerjesztése.  Mi már nem reagálunk, és ez Orbán-barátunknak nem jó. Egyre vadabb ötletei lesznek, csak azért, hogy kivívja ellenzésünket, mert ellenségnek lennie kell. Ha kifut a Soros elleni hazugság-kampány, akkor majd jön valami más. Újabb és újabb szimbolikus lépések, mert szerinte arra ugrunk. Bárkivel lefogadom, hogy három éven belül lesz majd javaslat egy köztéri Horthy-szobor felállítására. Nem azért, mert barátunk annyira szereti Horthyt, hanem mert arra majd ugrik a „ballib” értelmiség.

De az a gyanúm, hogy nem fogunk ugrani. Kifáradtunk. Csúszunk az apátiába. Vonulunk egyre vissza, bezárkózunk a magánszférába, ha képesek vagyunk rá, és ameddig lehet.

Valahogy jó lenne elindulni visszafelé. Visszamászni az apátia-lejtőn. Mi lenne, ha végignéznénk az állításokat, amiket gyakran mi magunk osztottunk Orbánnal, és már-már kész ténynek vettünk? Ilyen mindenekelőtt a rendszerváltás kudarca. S ilyen a rendszerváltó értelmiség pocskondiázása. De ilyen a nyolcévezés, és a teljesen demagóg gyurcsányozás is. Meg persze az mérhetetlen szoclib korrupcióról szóló, egyelőre igazolatlan mesék is. És ilyen minden olyan állítás, ami a múltra mutogatva, ahhoz képest a jelenlegi rezsim legitimitását szolgálja. Nekünk természetesen tanulnunk kell a múltból, és fontos az önkritika. De a rezsimet önmagában, nem pedig a múlt baloldali és liberális politikájához viszonyítva kell támadnunk. Amíg  ezt nem értjük meg, addig eleve vesztes helyzetből indulunk.