Ajándék anyák napjára?

Kislányom izgatottan hívott fel, hogy képzeljem el, megfenyegették az iskolát. Fel akarják gyújtani. Az igazgató különösen veszélyben van. Azt is mondta, hogy ők nem engedik, a gyerekek körbeállják, és még a rendőröktől is megvédik. Mindez kicsit váratlanul ért a politika iránt tényleg nagyon fogékony, de mégiscsak tíz éves kislányomtól. Kiderült, hogy az egész iskola, a szülők és a gyerekek, sőt a fél belga média is napok óta izgalomban, sőt lázban van.

Kislányom izgatottan hívott fel, hogy képzeljem el, megfenyegették az iskolát. Fel akarják gyújtani. Az igazgató különösen veszélyben van. Azt is mondta, hogy ők nem engedik, a gyerekek körbeállják, és még a rendőröktől is megvédik. Mindez kicsit váratlanul ért a politika iránt tényleg nagyon fogékony, de mégiscsak tíz éves kislányomtól. Kiderült, hogy az egész iskola, a szülők és a gyerekek, sőt a fél belga média is napok óta izgalomban, sőt lázban van.

Az történt, hogy anyák napja előtt három nappal a magát liberális szelleműnek valló alapítványi iskola (Brüsszel, Singelijn) tanári gárdája döntést hozott arról, hogy ebben az évben, és lehetőleg többé a gyerekek ne készítsenek közös foglalkozáson, vagyis az iskolai órák keretében ajándékot anyák és apák napjára. Ezek az ünnepek legyenek tehát magánügyek: amelyik gyerek ajándékozni akar a szülőjének, gondoljon rá, és tegye meg. De ne tanári vezénylettel, és ne a többi gyerek jelenlétében.

Az igazgató saját bevallása szerint egyáltalán nem gondolt arra, micsoda érzelmi hullámokat provokál, lavinát indít el, vitát kavar. Ártatlan pedagógiai megfontolások vezették: a mai család bonyolult. Nagyon sok az egy-szülős család, egynemű szülőkből is sok van, meg olyanok is, akiknek a mesterséges megtermékenyítések korában ismeretlen az apjuk, vagy a családot végleg elhagyta,  elment, vagy meghalt egyik vagy másik szülőjük. Az ilyen gyerekek számára a közös ajándék-készítés gyakran megviselő fájdalmat jelent, és ezt a gyerekkori diszkomfort-helyzetet az ünnep közös megrendezésének feláldozásával miért ne lehetne elkerülni.  Az igazgatót és a tanári kart egyfajta ártatlan humanista megfontolás vezérelte.

                Azonban a szülő is ember, és szeret ajándékot kapni.

Sokan nem örültek a tanárok döntésének. Az ideologikusabb  konzervatív szülők pedig kifejezetten tiltakoztak. A szokások szentségére hivatkoztak. A liberálisok már ezt is elveszik, mondták felháborodottan. (Arról persze szó sem esett, hogy mi is ez az anyák napja, mennyire komoly ünnep, és valóban nagyon szent ügyről van-e szó.)

       A szociális média lázba jött. Durva beszólások követték egymást. llyenkor mindig megszólal egy-egy honfitársunk is, ezúttal egy bizonyos Bálint, aki jó kelet-európai személyeskedő stílusban kijelentette, hogy feltehetően az igazgató maga is lombikbébi volt, és ezért nincs érzéke az ünnephez. Pillanatokon belül megjelentek a belga tévék is, a híradók mindegyike foglalkozott az üggyel, és a politikusok is szükségesnek érezték megszólalni. Ment az alpári liberálisozás, de a tanárokat is sokan támogatták.

A gyerekek napokon keresztül tárgyalták az ügyet. Először érezték meg, hogy mi az igazi politika. Mert valóban vannak érvek pro és kontra. A kisebbség iránt érzett humanizmus vezessen minket, a többséget, vagy bizonyos érzelmi áldozatok árán is ragaszkodjunk a tradícióhoz? Mitől leszünk mi, mint társadalom erősebbek: ha tiszteljük az egyént és alkalmazkodunk a megváltozott családi helyzetekhez, vagy ha ragaszkodunk a szokásokhoz, mint a társadalom és kultúra védvonalaihoz? Különösen élesen merülnek fel a kérdések egy olyan korban, amikor a legkülönfélébb népvándorlások, átjárhatóságok, vallási és egyéb sokszínűsödés amúgy is elhomályosítják a korábbi kereteket és határokat. Ezeket a vitákat nem lehet megspórolni. A viták jók. A gyerekek valószínűleg többet értek és tanulta e pár nap alatt, mint akár az egész év során.