Folytassa, Majtényi!

Majtényi László olyan képességet birtokol, melyet jelenleg rajta kívül senki. Pártok és törésvonalak fölött álló, megkérdőjelezhetetlen entitássá vált. Nincs benne megingás, holott nem egy vasembert látunk fellépni a pódiumra.

Majtényi László anélkül fogott politikai momentumot, hogy ezt tervezte volna. Sokan mondják: azért volt érdemes elvállalnia a köztársasági elnöki jelölést, hogy azt a beszédet elmondja az országgyűlés előtt. Egy röpke, emelkedett pillanatra megzavarta a hét éve szabadon garázdálkodó nehézfiúkat, akik egy része feltett szándékkal, önös érdekből építi az autokráciát, a másik része meg bánja is, mi épül itt, jól fizet. Meg hát, szolgálati autó is jár vele, éjszakánként néhány négyzetmétert növekvő lakással és balatonalmádi nyaralóval, ami az óvodás fiunké. Mi kell még? – gondolják magukban.

Kicsinyes játszmák, kisstílű strómanok, képességek híján társadalmat vezetni képtelen „elit”, amely gazdasági és politikai hatalmat egyszerre megkaparintva uralkodik azon a magyar társadalmon, amely lassan az egyedüli lesz Európában, amely nem tapasztalta még meg a szabadság valódi érzését.

Ezt a borzalmat törte meg a Majtényi-beszéd kíméletlen őszintesége, megrendíthetetlen hite, szilárd elvei, örökérvényű értékei, imádnivaló humora és mosolya, amely egy EMBERT rejt.

Embert, aki nem sérthetetlen, nem tökéletes, nem győz mindig – ez teszi igazán bátorrá. Senki sem hitte volna 1989-ben, hogy 2017-ben a jogállami elvek és a demokratikus intézményrendszer fontosságáról még beszélni kell majd a magyar parlament előtt, de azt sem, hogy a kormánytöbbség fölött megáporodott levegőbe fénykardként hasít majd a mondat: „jogainkat nem az államtól kapjuk, azok azért illetnek meg minket, mert embernek születtünk.

Majtényi László olyan képességet birtokol, melyet jelenleg rajta kívül senki. Pártok és törésvonalak fölött álló, megkérdőjelezhetetlen entitássá vált. Nincs benne megingás, holott nem egy vasembert látunk fellépni a pódiumra.

A sportvilág öregjei még használják a kifejezést: csöndes vagány. Ők azok, akikre edzőtáborban nem kell rászólni takarodó után, hogy menjen már aludni, ő az, aki vigyáz a súlyára, nem késik reggeli futásról, egyetlen fekvőtámaszt sem csal le az edzésen, sosem kapják randalírozáson, magától eszi a gyümölcsöt, hétvégente nem rombolja le azt, amit hét közben épített, és mindig az edző szemébe néz, amikor az hozzá beszél. De amikor ott a pillanat, hogy tétmeccsen, utolsó lehetőség hetest dobni, különben minden elveszik, ő az, aki bevállalja. Majtényi László ilyen ember.

Hosszú idő óta az első tétmeccs, amelyet az ellenzék képes volt megnyerni a kormánnyal szemben, az hétfőn volt.

A tény, hogy az első fordulóban nem tudtak maguknak újfent házi köztársasági elnököt választani, valamint hogy nem is értették, miért indul el valaki, akinek semmi esélye nyerni, mutatja, hogy itt van valaki, aki hosszú idő óta először, megzavarta az ő játékukat. Most még nagyjából „csak” ennyi történt.

Azt hiszem, az elmúlt hét évben összesen annyi önfeledt nevetés nem volt abban a teremben, mint azalatt a negyed óra alatt, mint amíg Majtényi László beszélt. Nem a gúny nevetése volt, nem fölényes mosoly, nem gonosz kacaj – a szabadság kereste a kiutat. Demokraták örültek egymásnak, önfeledten. Talán kimondatlanul maradt köztünk ott, a páholyban, de a legjobb lesz most már kimondani: találtunk valamit. Ahhoz, hogy azt mondhassuk, találtunk valakit, ahhoz először kérnünk kell.

Szerintem, tegyük meg!