Ellenzékiség és olimpia (2.)

Legyen olimpia, amennyiben egy szavahihető kormány felelősséggel be tudja bizonyítani annak hasznosságát, és el tudja hitetni velünk, hogy mindent megtesz a pénzek tisztességes kezelésére; Ha mindebben nem hihetünk, akkor az ellenzék álljon elő alternatív bátor beruházási tervekkel mondjuk az oktatás, egészségügy, az alternatív energiatermelés és a kisvállalkozások támogatása területén.

Sermer Ádám érdekes okfejtésben kérdőjelezte meg az ellenzéki térfélen már-már sztereotíp olimpia-ellenességet. A mostani aláírást támogatja, mert támogatja, hogy legyen népszavazás az ügyben. Az ’olimpiát igen vagy nem’ kérdésére azonban nem az ellenzékiség és kormánypártiság dichotómiája szerint válaszolna. A választ külön megfontolás tárgyává tenné, aszerint, hogy gazdasági és fejlesztési szempontból racionális lenne-e a beruházás és rendezés, valamint attól függően, hogy van-e reális esély a pénzek tisztességes elköltésére, és a lopás kiküszöbölésére.

Sermer felvetése általánosabban is érdekes, és alapjában érinti az ellenzéki stratégiát és gondolkodást. Tisztában kell lenni a múltból hurcolt örökségekkel és hiányosságokkal. A mai demokratikus ellenzék elődjei, a kádárizmus alatt felnőtt közgazdászok és más értelmiségiek ösztönösen irtóztak és irtóznak továbbra is a „nagyberuházásoktól”.

A nagyberuházás fogalma összekapcsolódott a fejükben a pazarlással, a központosítás szükségességével, és a részérdekeket követő autokrata döntéshozatallal.

Mindezzel szemben  demokratikus ellenzék folyamatosan az intézményi mechanizmusokra, eljárási szabályokra, az intézmények egyensúlyaira figyelt, és ezeket tartotta a demokratikus működés alapjának és biztosítékának. A nagy tervek és a döntéshozatal hatékonysága, gyorsasága, merészsége pedig eleve gyanús témák voltak a számukra.

Krízishelyzetekben, márpedig Kelet-Európa huszonhét éve gyakori válságok övezete, és nagy változások idején azonban a merész tervek és a központi döntőképesség jelentősége is felértékelődik. A Fidesz már első kormányzati ciklusa idején meghirdette a „merjünk nagyot álmodni” politikáját, és számos kísérletet tett a nehézkes ügyrendi és döntéshozatali folyamatok pragmatikus átvágására. A demokratikus ellenzék minden ilyen esetben azonnal autokrata és populista tendenciákra figyelmeztetett, és a maguk szempontjából igaza is volt. Mások viszont azt mondták, hogy a demokrácia nem csak eljárások és egyeztetések, hanem népakarat is, és a politikának tükröznie kell a nép hatékonyságra, bátor döntésekre és a dolgok látható kézben tartására irányuló vágyait.

A mai ellenzéknek el kell utasítania a demokratikus intézmények és folyamatok folyamatban lévő felszámolását, hiszen ez nem csak a demokráciát rombolja, hanem minden téren veszélybe sodorja az ország hatékonyságát. Ne feledjük azonban, hogy a túlzott központosítás negatív következményeibe bukott bele végül a kádárista egypárti diktatúra. Márpedig a NER  egyfajta neo-kádárizmus eluralkodása. Ugyanakkor a mai ellenzéknek is meg kell szabadulni a maga kádárizmusból hurcolt örökségétől, vagyis a döntéshozataltól, az államtól és a nagy vállalkozásoktól való rettegéstől. Valójában éppen ezek azok a területek és szempontok, ahol pozitív értelemben is lehet tanulni a Fidesz-éra tapasztalataiból.

Az olimpiához visszatérve:

  1. – legyen népszavazás;
  2. – legyen olimpia, amennyiben egy szavahihető kormány felelősséggel be tudja bizonyítani annak hasznosságát, és el tudja hitetni velünk, hogy mindent megtesz a pénzek tisztességes kezelésére;
  3. – ha mindebben nem hihetünk, akkor az ellenzék álljon elő alternatív bátor beruházási tervekkel mondjuk az oktatás, egészségügy, az alternatív energiatermelés és a kisvállalkozások támogatása területén.

Vagyis, ne a NEM, hanem a pozitív programok és a bátorság fogalmai tapadjanak az ellenzékhez.