Népszavazás az EU mellett? IGEN!

Megpróbáltuk azt játszani, hogy jogállamban élünk. Ők erre, válaszul, kétséget kizáróan bizonyították be, hogy ez nem így van. És egy ilyen vezetéssel szemben fel kell venni a kesztyűt.

Azok közé tartozom, akiknek eszükbe sem jutott soha bojkottálni a Fidesz által kezdeményezett népszavazást.

Azóta több megerősítést is nyert számomra az, amit előtte intuitív módon határoztam el. Tudjuk, mire képes a Kubatov-lista, azt is látjuk, hogy már most az egekben azok száma, akik részt kívánnak venni a szavazáson.

Tudjuk azt is, hogyan vásárolják majd meg a NEM-et kétezer forintért a társadalmunk legelesettebbjeitől, aljas módon, ellenőrzött láncszavazással. Kötelességemnek érzem tehát kimondani: szerintem nem téved az, aki elmegy majd szavazni, és az IGEN-re szavaz.

Durva leszek. Azok, akik most el akarnak menni, és a kormány szája íze szerint kívánnak szavazni, azzal a gondolattal húzzák majd az X-et a szavazólapra, hogy

“takarodjanak haza a tetves kurva anyjukba ezek a férgek!”

Ezt mondják. A saját fülemmel hallottam. A saját szememmel olvastam, a blogomon adott reakciókban is. Engem is meggyűlöltek ezek az emberek, csak azért, mert úgy cselekedtem, mint ahogy valaki, aki elesett embert lát, és volt gyerekszobája. A gyűlölet “kultúrájának” mondunk ellent, amikor Orbán Viktorral ellentétes szavazatra buzdítjuk az embereket.

Az Alkotmánybíróság elutasította a referendum megakadályozására indított kezdeményezéseket, amelyek a kérdés eleve rossz és félrevezető voltára hivatkoztak. Ezúttal is kiderült tehát, hogy olyan országban élünk, ahol már az alkotmányos fékek is az autokráciát védelmezik. Ez az, amit a tankönyvek leírnak, amikor a demokratikus úton hatalomba került diktátorokról beszélnek. Az Alkotmánybíróság asszisztálása Orbánék útjához azonban azt is jelenti, hogy végérvényesen megváltozott a helyzet. A vasárnapi boltbezárásnál még

nem volt tétje, hát hagyták működni egy picit a “demokráciát”. Legalább három napra,

amíg meg nem futamodtak a megmérettetéstől. Megpróbáltuk azt játszani, hogy jogállamban élünk. Ők erre, válaszul, kétséget kizáróan bizonyították be, hogy ez nem így van. És egy ilyen vezetéssel szemben fel kell venni a kesztyűt.

Nem akarok olyan országban élni, ahol a bojkottálók megerősítenek egy autoriter vezetőt azzal, hogy legyártanak neki egy 99%-os eredményt. A hideg kiráz attól, hogy olyan választási eredményt lássak a saját felnőtt életemben, ami nekem csak történelemkönyvekben adatott meg, a Kádár-korszakból. Nem akarom látni.

A bojkottal pedig ehhez járulnánk hozzá. Nem akarok olyan országban élni, ami hasonlít Putyin Oroszországához. Ez egyenes út ahhoz, hogy az utcáról tűnjenek el az ellenzékiek.

Egy diktatúra felépülésének egyik első fázisát tapasztaljuk.

Éppen az autokráciánál tartunk, de Orbán Viktor nem arról híres, hogy megállna – bármikor is. Még akkor sem, amikor tüdőre esik egy foci meccsen, a beton focipályán.

Én sem olyan ember vagyok, aki megállna – bármikor is. Éppen ezért határoztam el, hogy mindent megteszek azért, amivel tartozunk a saját kultúrközösségünknek, amelytől nagyon sokat kaptunk. Nem mehetünk oda Brüsszelhez, hogy “amúgy köszi mindent, de menjetek a francba!” Túl sokat kaptunk már. Nem csak pénzt.

Kötelezettséget a kisebbségek jogainak védelmére, a demokratikus intézményrendszer kiépítésére, a béke és a szabadság tiszteletére, a nők és férfiak közti egyenjogúságra, a diszkrimináció-mentességre, a körülöttünk élő népekkel való békében élésre. Csupa olyan dolgot, amitől jobb lett ez az ország. És csupa olyat, amit

Orbán Viktornak volt mersze elvenni ettől a társadalomtól. Tette ezt úgy, hogy a kedvezményezettek közben három generációra gazdagodtak meg az uniós adófizetőktől kapott pénzből.

Történelmi felelőssége van annak a maroknyi embernek, akik képesek bátran bevállalni, hogy minden egyes ember, aki egyelőre billeg, de szeretne igennel szavazni, vagy aki határozottan ugyanazt gondolja, ne leszegett fejjel menjen be a szavazókörbe, hanem mondjon ellent Orbán Viktornak. 

Így is elő fognak kerülni a büszke, hónaljhorogkeresztes ultrák, akik a minap Marseille-ben, meg Lyonban égették az országunkat. Nem akarok hozzájárulni egy olyan népszavazáshoz, amelyben a tolerancia kultúráját képviselőknek kell lehajtania a fejüket, azok pedig, akik a kirekesztés “kultúráját” képviselik, azt hiszik, övék a világ. Épp elég, hogy Orbán Viktor 6 éve ezt a játékot űzi ezzel a társadalommal.

Már most 11% azoknak az aránya, akik igennel szavaznának. Ők többek közt azok, akik a pályaudvarainkon éjt nappallá téve gondoskodtak olyan emberekről, akiket sem előtte, sem utána nem láttak soha. Azt szeretném, ha ezek az emberek élhetnének ebben az országban emelt fővel, és annak kéne lehajtania a fejét, aki képtelen a másokkal való szolidaritásra. Aki képtelen érteni a szabadság és a béke közösségét, és aki ezen keresztül évtizedekkel veti vissza a magyar társadalomfejlődést.

A helyzet, amiben vagyunk, nem más, mint olyan emberek illúziója, akik jogász létükre nem értik, hogy az embereknek abból adódóan léteznek jogaik, hogy embernek születtek, és nem lehet tőlük ezt elvenni. Nem csak a menekültek kapcsán, még a magyar állampolgárok mindennapjaiban is megjelenik ez. Ahol egyetlen embertől megtagadják a jogait, ott bárkitől megtagadják. Én ezeknek az embereknek nap mint nap az orra alá akarom dörgölni a következő hónapokban, hogy amit tesznek, történelmi bűn. A passzív tartózkodás helyett neki kell menni a kormánynak, és az igen mellett kampányolni. Ha vesztünk, legalább állva haljunk meg.