Nem hittük volna 1989-ben…

A rendkívüli állapot bevezetéséről szóló törvényi változtatás eklatáns példája annak, hogy Magyarország már sokkal kevésbé hasonlít egy demokráciára, mint egy autokráciára. A két pontot összekötő szakasz egy olyan pontján található, amely már jóval közelebb van az autoriter vezetéshez, így egyre közelebb ahhoz, hogy a demokratikus intézményrendszert teljesen fölszámolja.

A régió több országában megfigyelhető a demokrácia sérülése, és az, hogy a korrupció átjárja az állam működését. Ugyanakkor az egyetlen szomszédunknál sem fordul elő, hogy az államot lényegében foglyul ejtette a korrupció, amely csapdából egyelőre nincs menekvés. Ennek mind a politikai, mind a társadalmi következményei drámaiak. Nem igaz tehát, hogy Orbán Viktor Európa egyik vezető politikusa volna. Az igaz, hogy felkerült a nemzetközi politikai térképre, de úgy, mint egy nagyon sötét figura, aki egyáltalán nem követendő, rossz példa. Az európai szélsőségesek ünnepelt sztárja. Ha ez a magyar siker, akkor megeszem a kalapom.

A minap Varsóban jártunk, az Európai Liberális Fórum és a lengyel Nowoczesna – a régió legsikeresebb liberális pártja – közös szervezésében zajló konferencián, melynek címe: „Alkotmányos küzdelem” volt. „Magyarországon nincs alkotmányos válság, mert nincs alkotmány” – ezzel a csattanós mondattal ismertette a helyzet súlyát Szent-Iványi István, a Magyar Liberális Párt külügyi szakértője. Nemzetközi közegben mindig nagyon nehéz elmagyarázni, mi is történik itthon – szükség van az efféle szellemes megjegyzésekre, még ha utánuk fájdalmasan mosolygunk is egymásra. Szerintem 1989-ben mindenki szégyenteljesnek tartotta volna a jelenleg zajló folyamatokat, azon a Magyarországon, amely ennek a régiónak példát mutatott rendszerváltásból.

Hogy utána mi következett, és hogy mi vezetett odáig, hogy fel lehetett számolni a jogállamot ebben az országban, anélkül, hogy erre egy elhanyagolható kisebbségnél többen felkapnák a fejüket, arra ott lesz majd a történelemkönyv, aminek e fejezeteire egyáltalán nem leszünk büszkék. Persze, csak abban az esetben láthatjuk majd ennek objektív értékelését, ha belátható időn belül sikerül leváltani az Orbán-kormányt, és így lecserélődik a jelenlegi, átideologizált, történelemhamisítástól sem visszariadó tankönyv-„kultúra” is.

Hazánkban évek óta erősebb a politika, mint a gazdasági szereplők, így az egyes lobbicsoportok még a gazdasági folyamatok tekintetében sem képesek eltéríteni a Fideszt eredeti – gazdaság- és társadalomromboló – stratégiájától. Szintúgy egyedülálló a régióban az a jelenség, hogy Magyarországon nem pusztán demokrácia- és alkotmányossági válságról beszélünk, hanem lényegében a köztársaság megszűnéséről, és arról, hogy minden ellenzéki szereplő saját személyes karrierjével, anyagi biztonságával játszik, ha a kormánnyal ellenkező álláspontot képvisel.

A demokratikus és jogállami elvek megtagadását jól példázza a civil szervezetek üldöztetése, a tüntetések és a tüntetők hőbörgő csőcseléknek bélyegzése, és az, hogy egyetlen szakmai csoportot sem kezel partnerként a kormány. Még akkor sem, amikor az éppen aktuális szakpolitikai területek szakadékba zuhanástól való megmentéséről van szó.

„Mégis hogy lehet, hogy nincsenek még százezrek az utcán?”- vetik föl gyakorta a kérdést a határainkon túl azok, akik szintúgy küzdenek egy antidemokratikus vezetéssel, a páratlan mértékű korrupcióval, és az alapvető szabadságjogok korlátozására tett kísérletekben bővelkedő kormányzási „kultúrával”, de ehhez látni kell, mi az, ami teljesen megbénítja a magyar társadalmat. (És valahol – finkelsteini mércével mérve – ebben rejlik Orbánék egyik zsenialitása.) A magyar társdalom hosszú évtizedek – tán egy teljes emberöltő óta – nem tud visszaemlékezni ilyen szegénységre, ilyen széles körben tapasztalt nélkülözésre, és a társadalmi szakadék ilyen gyors ütemben való mélyülésére. A középosztály folyamatosan csúszik le, egyre távolodik egymástól magyar és magyar. Az egyik mesés vagyont épít, a másiknak marad 20-a után a zsíros kenyér és a grízes tészta.
Történik ez egy olyan országban, amelyben a klasszikus értelemben vett piaci verseny megszűnt, és egy járadékvadász gazdasággal állunk szemben, ahol a gazdasági tőke fő birtokosai még autóból sem látják az időközben kialakult, páratlan nyomort. Ők azok, akik egyáltalán nem bánják, hogy a saját bejáratott útvonalaik működnek, és képessé teszi őket arra, hogy újra és újra „győztessé” váljanak egy nem létező versenyben. Föl sem fogják, hogy ez az egész nem más, mint a korrupció legmélyebb latrinája, amely ott bűzölög az egész társadalom életében, és korlátja mindennemű fejlődésnek.

Romániában és Lengyelországban – bár jelentős a demokrácia-deficit és a korrupciós ráta is magas -, a kormány nem tudta ilyen mértékben ellehetetleníteni az ellenzéket, és jobbára a médiát sem érte olyan teljes pályás letámadás, mint amilyet hazánkban tapasztalunk. A lengyelekhez képest – akikhez előszeretettel hasonlítják Magyarországot az elemzők – abban is eltérnek a hazai közállapotok, hogy a lengyel kormány nem tudhat maga mögött kétharmados többséget, és bár ez hazánkban is megszűnt a veszprémi időközi választással, azért a Jobbik (együttszavazásokon keresztül) változatlanul széles lehetőségek tárházát biztosítja a kormány számára, amikor az alkotmányos és alapvető szabadságjogok csorbításáról van szó.

A rendkívüli állapot bevezetéséről szóló törvényi változtatás eklatáns példája annak, hogy Magyarország már sokkal kevésbé hasonlít egy demokráciára, mint egy autokráciára. A két pontot összekötő szakasz egy olyan pontján található, amely már jóval közelebb van az autoriter vezetéshez, így egyre közelebb ahhoz, hogy a demokratikus intézményrendszert teljesen fölszámolja. A rendkívüli állapot bevezetéséről szóló szabályozás ilyen módú változtatása egyébiránt Romániában is megtörtént, Lengyelországban pedig most zajlik róla vita. Sajnos ez is egy olyan témakör, amelyben a régió éllovasaivá váltunk: elsőként tettük meg azt a lépést, amelyet egyetlen európai országban sem szabadna.

Én nem szeretnék egy ilyen „versenyt” megnyerni. További baj, hogy a pozitív folyamatok nemzetközi statisztikáit tekintve, már csak akkor látjuk magunkat a tabella élén, ha megfordítjuk azt. Két évtizedet raboltak el ettől a társadalomtól. Ha ez volt a célja a magyar reformoknak, akkor azok valóban működnek. És végtére is haszonélvezői is vannak. Kár, hogy a lakosság hozzávetőlegesen mintegy egy százalékát teszik ki ezek a „szerencsések”. Bármikor is gondolok bele ebbe, szüntelenül az a sovány vigasz zakatol bennem: egyszer mindennel el kell számolni.

Bősz Anett blogja