Elit és nómenklatúra-elit – Lehet-e új ellenzék? / 2.

„Magyarország jobban teljesít”, „A magyar reformok működnek”, olvassuk a plakátokon, halljuk a televíziók hirdetésein, és tudjuk, hogy mindez csak hazugság-kampány, ráadásul a közösség, vagyis a mi pénzünkön. Ígéretek is elhangzanak, meglehetősen csábítóak, a nyugdíjasoknak, a családosoknak, a vállalkozóknak, a fiataloknak, a hazatérőknek, s ezeknek sincs már sok hitelük. Valójában széthullani látjuk az országot. Kiemelkedik egy kontrollálatlan, számunkra beláthatatlan nómenklatúra-elit, a hatalomnak kedvesek, a mindent központosító állam eszközein élők, a nagy projektek, építkezések tervezői, végrehajtói, kedvezményezettjei, a földosztások nyertesei, az MNB költéseinek partnerei, az unokatestvérek, élettársak, szomszédok. Van tehát a hamarosan a Várba költöző, és felülről osztogató hatalom. S vannak a mások, a mindenki más, akik lent, a síkon, a romló realitások hétköznapjait élik.

„Magyarország jobban teljesít”, „A magyar reformok működnek”, olvassuk a plakátokon, halljuk a televíziók hirdetésein, és tudjuk, hogy mindez csak hazugság-kampány, ráadásul a közösség, vagyis a mi pénzünkön. Ígéretek is elhangzanak, meglehetősen csábítóak, a nyugdíjasoknak, a családosoknak, a vállalkozóknak, a fiataloknak, a hazatérőknek, s ezeknek sincs már sok hitelük. Valójában széthullani látjuk az országot. Kiemelkedik egy kontrollálatlan, számunkra beláthatatlan nómenklatúra-elit, a hatalomnak kedvesek, a mindent központosító állam eszközein élők, a nagy projektek, építkezések tervezői, végrehajtói, kedvezményezettjei, a földosztások nyertesei, az MNB költéseinek partnerei, az unokatestvérek, élettársak, szomszédok. Van tehát a hamarosan a Várba költöző, és felülről osztogató hatalom. S vannak a mások, a mindenki más, akik lent, a síkon, a romló realitások hétköznapjait élik.

Miért nem lázadunk fel? Miben rejlik az orbánizmus titka? Többféle magyarázat van ezekre a kérdésekre. Az egyik a lekenyerezés. Eszerint a jól célzott ígéretekkel és intézkedésekkel a rendszer mindig semlegesíteni tudja azokat, akiket éppen pacifikálni kell. Vagyis a populizmus mint ígérgetés és osztogatás. Ez időlegesen és bizonyos rétegek esetében valóban lehet magyarázat, de az osztogató-ígérgető politika forráshiánya miatt valójában csak időben és kiterjedésében is korlátozott hatóereje lehet.

Egy másik magyarázat a néphülyítés. A média elfoglalásával és színvonalának lezüllesztésével a kormányzati hatalom valóban mindent meg is tesz a lakosság hitegetésére és tájékozatlanságának konzerválására. A sokcsatornás mai világban azonban a sötétben tartás csak addig megy, amíg az emberek sötétben akarnak maradni. S amikor fordul a közhangulat, akkor annál rosszabb a folyamatos félrevezetésen ért média urainak.

Egy harmadik állítás szerint a modern demokráciák „vezérdemokráciák”, vagyis a központi figura a közvéleménykutatásokból kirajzolódó népi akarat végrehajtója, és a közvéleménykutatásokból megismert nép élére állva, maga is arra megy, amerre szerinte a nép menni akar. Az autoriter vezető vezér és követő is egyszerre. Ez a teória is tartalmazhat igazságot, miközben nem tud magyarázatot adni arra, amikor az emberek egyszer csak mégis lerázzák magukról az autoriter vezetőt, és ellene fordulnak. Mi történik ilyenkor? Miért nem működtek a közvéleménykutatások? Miért nem mutatták, hogy mit csináljon a vezető, mert mi kell a népnek?

Egy negyedik típusú magyarázat a függőség, félelem és kiszolgáltatottság légkörének kialakítását és fenntartását hangsúlyozza. Ennek kiegészítő elmélete szerint manapság az egyéni elégedetlenségnek több levezető csatornája van, mint a nyolcvanas években. El lehet fordulni a közélettől, vissza lehet vonulni a magánéletbe, a magánvállalkozásba, vagy akár ki lehet vándorolni külföldre. Ezek a hatások nyilvánvalóan működnek, sokan valóban félelemből nem csatlakoznak egy-egy megmozduláshoz, vagy azért, mert már a kitelepedés ügyes-bajos intézendőit intézik.

Egy ötödik, és egyre relevánsabbnak tűnő érv szerint az emberek növekvő tömegei szívesen fordulnának szembe a jelenlegi többséggel, és váltanának, csak nem látják az alternatívát, és érthető módon nem akarnak sötétbe ugrani.

Mindez és egyéb magyarázatok (például a háborús pszichózis feltámasztása és fenntartása) is segítenek megérteni azt, hogy Orbán rendszere még áll, és terjeszkedik. Egyik sem képes azonban arra, hogy széles tömegek pozitív azonosulását megértessék. Mi Orbán populizmusának a sajátossága és lényege? A válasz valószínűleg egy további magyarázatban rejlik. Orbán a saját történetén és személyén keresztül nagyon sokaknak visszaadta a történelembe való bekerülés képzetét.

Hozzászoktunk, hogy a történelmet – jóban vagy rosszban – személyek, mégpedig az elitekhez tartozó személyek írják. Ezek az elitek a történelem főszereplői. Ők azok, akik számítanak. Mindenki más, vagyis a „nép”, csak az elitek drámáit kiszolgáló resztli. A történelmi magasság még az elitek esetleges bűneit is a magasabb végzet hordozójává avatja, azaz, megnemesíti. Az elitek tagjai, és e tagok leszármazottai számítanak, ők a valakik. Mindenki más csak statiszta, behelyettesíthető, névtelen, vagyis tulajdonképpen senki.

Orbán Viktor, a vidéki névtelenségből érkező mesebeli vándorlegény meghódította a csúcsokat. Felcsútról a világ nagyságainak tárgyalóasztalaihoz került. Az ő példáján okulva tömegek érzik úgy, hogy lehetnek és lettek is valakik. Szerephez jutottak a történelemben. Nem csak az eliteké a világ. Végre rólunk szól a történelem.

Ez az a képzet, ami akár a korrupciót és sok minden mást is bocsánatos bűnné szépít. Mindennek megvan persze a határa. Előbb-utóbb valamennyien rájövünk arra, hogy illúzió áldozatai vagyunk, mert megint nem mi lettünk a történelem főszereplői és haszonélvezői, hanem az elitellenesség jelszavával fellépő új elit: az új nómenklatúra, a nómenklatúra-elit. S előbb-utóbb mindenki rájön ara, hogy a történelemben való szereplést nem lehet delegálni, hanem gyakorolni kell. Erre volt példa a 2014 végi civil megmozdulások, és az idei tanár-mozgalom is. Orbán populizmusának hatása lassan erejét veszti.