Félelem és reszketés az uszodában

Időről időre végigsöpörnek a magyar társadalmon szexuális abúzus ügyek, történetek, elmesélt sorsok, és érkezik vele a fájdalmas lakmuszpapír: a közvélemény jó része éppúgy reagál ezekre, mint ahogyan a ’60-as ’70-es években tette. Áldozatot hibáztat, diszkriminál, bűnbakot keres, kiközösít, összetart, ha bandatagot – cinkostársat – kell védeni, mert mi lesz, ha egyszer az ő mocskos ügyeiken csámcsog majd a sajtó. Jó előre ledílelik: mindenki védi a másik seggét.

Időről időre végigsöpörnek a magyar társadalmon szexuális abúzus ügyek, történetek, elmesélt sorsok, és érkezik vele a fájdalmas lakmuszpapír: a közvélemény jó része éppúgy reagál ezekre, mint ahogyan a ’60-as ’70-es években tette. Áldozatot hibáztat, diszkriminál, bűnbakot keres, kiközösít, összetart, ha bandatagot – cinkostársat – kell védeni, mert mi lesz, ha egyszer az ő mocskos ügyeiken csámcsog majd a sajtó. Jó előre ledílelik: mindenki védi a másik seggét.

 

„Egy szaros tréningruha a szocialista doppingszerünk. Élet-halál ura a medence szélén” – mondja Egerszegi Krisztina egykori úszótársa. A lányok nem kaptak a Szpariban piros-fehér tréningruhát. Miért is kaptak volna? Lassabbak a fiúknál. Ússzanak csak, hadd higgyék, hogy egyszer ők is „kiérdemlik”. Meg a Speedo-t, amiben a verést is könnyek nélkül tűrte a tulajdonosa. Nem akármilyen hierarchia épült fel az úszómedencékben és azok partján: mintha ez a kis külön bolygó képes lett volna arra, hogy diktatúrább legyen a diktatúránál. A félelem mozgatta a világát. Félelem a veréstől, a megaláztatástól, attól, hogy a többiek szemében megszégyenítik az embert, esetleg beviszik a WC-be, és ott verik meg, mialatt a többiek róják a köröket a medencében. Azt is ki kellett érdemelni, ki viheti le az edzőnek a kávét, amit az öltözős néni készített neki. A néni egyébként besúgóként üzemelt – nehogy valami rejtve maradjon az edző úr előtt, ami a gyerekek magánéletében zajlik. Ezek rajzolódnak ki az egykori úszólány fájdalmas beszámolóiból.

 

Kiss László csoportosan elkövetett nemi erőszakért kapott három évét nem tudom, leülte-e, vagy sem – sajnos ez sem világos, ami engem legalábbis kétségbe ejt. Az viszont ennél is jobban aggaszt, hogy az uszodában erről az ügyről mindenki tudott – csakúgy, mint a folyamatosan bottal vert gyerekekről, és minden borzalomról, melyekről a nehéz terheket cipelő lelkek – lassan-lassan nyíló konzervdobozként – egyenként kezdenek el beszélni.

 

Az úszótársadalom nagy felelőssége, hogy felszámolja ezt a világot a medence partján és a vízben. A magyar társadalom, a jelenleg az ügyben megszólalók felelőssége azonban még sokkal nagyobb. Rá kell mutatniuk, hogy az áldozat-hibáztatásnak, a mindennapi testi-, lelki- és szexuális erőszaknak, a zsarolásnak, a félelemben tartásnak véget kell vetni. Az élet minden területén. El sem hittem, hogy Aczél Endre azzal hozakodott elő – és elnézést a szó szerinti idézetért -: Kiss László áldozata „szeretett kefélni”. A történteket „mindennapos uszodai szexnek” bélyegezte, és végig kitartott a véleménye mellett, hogy Kiss nevét valójában bemocskolták azzal, hogy pert indítottak ebben az egyébként „teljesen normális és hétköznapi” ügyben. Majd felteszi az i-re a pontot, és azt mondja: „fogalmatok sincs róla, hogy hány fürdőző lány és úszónő volt, akit három ilyen fiú >>megerőszakolt<<. A vadászat vég nélkül folyt, és nem eredménytelenül.

 

Visszajutottunk egy nagyon sokat pedzegetett témához: a nő préda, a férfi vadász. A préda pedig elégedjen meg a tudattal, hogy préda lehet, sőt, húzza ki magát, hogy „kellett egyáltalán valakinek”. Beszélhetünk egyenlő bánásmódról, meg arról, hogy mit szórakoztok, hogy nincsenek egyenlő jogok, szavaztok, dolgoztok, elmondhatjátok a véleményeteket, nem is értem, mi a problémátok, de addig nincs változás, amíg a társadalom egységesen fel nem emeli a szavát az ilyen cinkos, sokszor több mint fél évszázadon át titkot rejtő összekacsintások ellen. Ezek az összekacsintások, és az azok mellett elnézők csak a jelenlegi és a múltbéli helyzet ismétlődését segítik.

 

Itt van ez a kedves “Laci bácsi”, mindenki “Laci bácsija”, aki még sírt is, amikor „a gonosz, csúnya, szabad szájú” Hosszú Katinka kinyitotta a száját az egyébként még nyomdafestéket tűrő témákról, mint hogy nincsenek megfelelő körülmények ahhoz, hogy a világ egyik legjobb úszója őrizni tudja a pozícióját a nemzetközi mezőnyben – legalább Rióig. Aztán megjelenik erről a „kedves, eredményes Laci bácsiról”, hogy egyébként jogerős ítélet született az ügyében, mely szerint harmadmagával megerőszakolt egy tinilányt. „Laci bácsinak méltatlan lenne magyarázkodnia fél évszázad után. Laci bácsi már leülte a büntetését. Laci bácsi egész úszógenerációkat nevelt föl.

 

És hogy hogyan? Az az egyelőre félve megtett vallomásokból kiderül. Kérdés, hogy hány megvert gyerek, megerőszakolt, vagy éppen hosszú lelki terroron és játszmákon keresztül szexre rávett nő története kell ahhoz, hogy kritikus tömeg álljon fel, és követeljen XXI. századi nemek közti egyenlőséget. Olyan valódit, amiben vége az áldozat-hibáztatásnak és a tettesek szerecsenmosdatásának: ahol vége ennek a hazug, aljas és gyomorforgató világnak.

 

Erről kell beszélni, nem a „szegény Laci bácsiról, akit nem hagyunk bemocskolni ennyi sikeres évtized után!” Ha másként cselekszünk, az az áldozatok kollektív elárulása, annak érdekében, hogy néhány – tettének súlyát fel sem fogó – erőszaktevő továbbra is fenntarthassa a régi rend uralmát, legyen szó akár a medence partjáról, vagy az egész Úszószövetségről.