Káros mítoszok I-II.

Káros mítoszok I

 

István és Koppány, egy családi palotaforradalom margójára

 

Érdekes, hogy néhány “hagyományőrzőnek” 1000 év múltán is sikerül feléleszteni Koppány és István harcába ágyazni azt a Nyugat- és Római Egyház-ellenes hangulatot, amit vélhetően az oroszos orientációt szorgalmazók fűtenek Magyarország nyugati kultúrkörből való kiszakítása érdekében.

Ezekben a történetekben Koppány néha – bár talán másfajta – keresztényként, míg máskor még pogányként jelenik meg. Abban azonban egyezség van, hogy István vagy a pápa bábja, vagy német bérenc.

Természetesen eme dinasztikus harcban mindenki kereste a szövetségeseket, és István – már csak felesége révén is – igénybe vett német lovagoktól segítséget. A valódi dilemma azonban a primogenitúra (elsőszülött örököl) és a szeniorátus-elve (következő legidősebb férfirokon hatalma) között zajlott. Nem meglepő, hogy István ott keresett magának támogatókat, ahol már a primogenitúra erkölcsi szabálya uralkodott. Mert ez tényleg két erkölcsi-vallási világnézet küzdelme volt, ami Nyugat és Kelet ellentéteként is megjelent.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Mindig élvezet látni, ahogy emberek szembe kerülnek a maguk hirdette elvekkel, amikor azokat a saját életükben kellene alkalmazni. Még egy Koppány-imádó sem akadt, aki lemondott volna apai örökségéről, hogy azt felajánlja elhunyt édesapja öccsének. Mi több: erősen fel lenne háborodva, ha özvegy édesanyját a nagybácsival látná a temetést követő időkben. A levirátus (sógor-házasság) törzsi szabályai szerint ugyanis az elhunyt özvegyét is átvette a következő férfirokon. Koppány így István anyjának, Saroltnak a kezére is igényt tarthatott, és tartott is.

Az ilyesfajta szeniorátusból a letelepedés után minden nép kiszeretett, főleg a latin (római jogot is közvetítő) egyházzal való találkozást követően. A feudális nagybirtok örökölhetősége is sürgette a váltást. Más népek tehát a magyarokhoz hasonlóan átestek a váltás traumáján. A frankoknál sem egyből ismerték el az elsőszülött kizárólagos jogát, és ott a testvérek közötti osztozkodás vezetett a Frank Birodalom három részre osztásához még 843-ban. Az öröklési küzdelem ugyanígy lezajlott a legtöbb germán és szláv fejedelmi uralkodó-családban is. Sőt, ez zajlik napjainkban, a szaudi királyi családban, ezúttal nem keresztényi alapon. Vagyis, meg lehet nyugodni, kedves Koppány-imádók: a folyamat a pápaság nemzetközi konspirációja nélkül is végbemegy. Abdul-Aziz szaudi dinasztia alapító halála után fiai követik őt, életkori sorrendben, … immáron a hetedik. Mindenki az öccsének, és nem a fiának adta tovább a koronát. A jelenlegi uralkodó az egyik unokaöccsét, Mohammed bin Nayefet nevezte ki trónörökös koronahercegnek, de fiát, Mohammad bin Salman Al Saudot is megtette helyettes koronahercegnek, és nem mellesleg a hadsereg vezetőjének.

Mindezek tükrében értelmetlen a Nyugat ármánykodását hirdetni egy olyan folyamat kapcsán, ami mindenütt lezajlott. Akik ezt nem látják, Koppány és István harcába valami más, inkább mai törekvést akarnak becsomagolni.

 

 

Káros mítoszok II.

 

A nagy magyar önálló hadsereg

 

A szélsőjobbos médiában futótűzként terjedt egy írás, amely szerint egykoron a magyar hadsereg volt a leghatalmasabb Európában. Az ilyen történelmi népművelésnek vélhetően nem csak a nemzeti büszkeség emelése a célja, hanem az önálló magyar haderő illúzióját kívánja táplálni akkor, amikor Magyarország jelenlegi hadseregét is alig tudja fenntartani.

Nyilván sokan szeretnék a NATO kötelékéből kívül, azaz védtelenül látni hazánkat. Leginkább feltehetőleg azok, akik hajdani birodalmuk iránt vágyakozva könnyebben visszatérhetnének a „senki földjére”.

Független haderő fenntartásához ugyanaz kell, mint a háborúhoz: pénz, pénz és pénz. Svájc vagy Szingapúr valóban képesek erre, viszont ezek az országok olyan bankrendszert tartanak fent, aminek a csíráját is sikerült Magyarországon elpusztítani. A következetlen gondolkozás itt is tetten érhető: valóban önálló és erős hadsereget csak gazdasági centrumok tudnak fenntartani 20-30 milliós népesség alatt. Ahhoz viszont szeretni és vonzani kell a tőkét, és kereskedelmi, pénzügyi központként működni. Nos, ez az, amivé ezen eszmék hirdetői nem akarnak válni.

A történet elhallgatott fonákja, hogy a magyar középkori hadsereg maximumát Magyarország éppen Luxemburgi Zsigmond alatt érte el. Ezt a velencei kereskedők által szállított hírek és adatok alapján becsülték meg akkoriban. A franciák és angolok kellőképpen lefárasztották egymás egy 100 éves háborúban. A Magyar Királyság viszont már két nagyformátumú Anjou uralkodón túl volt, és olyan királyt választott Zsigmond személyében, aki hamarosan egyszersmind Cseh Király, és Német-Római Császár is volt. Vagyis, a leányágon Árpád-házzal rokon Anjou család alapozta meg a sikert. Családjuk keresztül-kasul szőtte kapcsolatait Európában, hogy Magyarországra, majd Lengyelországba is eljussanak. Ők valóban bekapcsolták Magyarországot Nyugat-Európa világába. I. Károly hatalomra jutását pedig az akkori nemzetközi háttérhatalom, a pápaság segítette. Mindjárt lett is erős aranyforint! A tudatlanok pedig fiára, Lajosra hivatkoznak, miszerint akkor „három tenger mosta hazánkat”.  Ez persze korántsem igaz. A Magyar Királyságnak sosem volt 3 tengere. I. Lajos a lengyel koronát is elnyerte, de az nem kapcsolódott úgy az országhoz, mint pl. a Horvát Királyság, és az akkori Lengyelországnak nem volt kijárata a Baltikumra. Lajos lányának férje lett Luxemburgi Zsigmond (Luxemburg ma pénzügyi központ, ahol a GDP 30%-ánál többet biztosít a bankszektor, mellesleg az RTL tévéadó székhelye … szóval nem jobbikos leányálom. Viszont polgárosult, fejlett vidék, a múltban és a jelenben is).

Tanulságként elmondhatjuk, amit szájzárral sem tudnának sokan kinyögni: Magyarország katonai potenciáljának maximumát nyugati integráció során, és nyugati dinasztiák szervezése révén érte el. Ez az opció manapság is nyitva áll.