Orbán nem vétózott, de kellett volna

A csúcson senki nem vétózott, igaz, nem is nagyon volt mit, mert lényegi döntést nem is hoztak a résztvevők. A maratoni hosszúságú egyeztetés után elfogadtak egy zárónyilatkozatot, ami a jövő heti csúcstalálkozón meghozandó döntés elvi alapjait rögzíti. Ami ebben a nyilatkozatban van, az tehát nem kötelez még senkit semmire, mert nincs végleges döntés semmiről, de már változtatni sem könnyű rajta. Ezért gondolom azt, hogy bár Orbán nem vétózott, talán most nem ártott volna.

Egy korábbi cikkben (http://hvg.hu/velemeny/20160308_EU_csucs_Torokorszag_menekultvalsag) már írtam arról, hogy mi történt a brüsszeli csúcson, és annak közvetlen tanulságait is levontam. Egyben azt is világossá tettem, hogy miért nem igaz a kormányzati kommunikáció állítása Orbán Viktor vétójáról. Ezt nem kívánom most megismételni, hanem az ügy egy másik, jóval fontosabb aspektusáról szeretnék beszélni.

A csúcson senki nem vétózott, igaz, nem is nagyon volt mit, mert lényegi döntést nem is hoztak a résztvevők. A maratoni hosszúságú egyeztetés után elfogadtak egy zárónyilatkozatot, ami a jövő heti csúcstalálkozón meghozandó döntés elvi alapjait rögzíti. Ami ebben a nyilatkozatban van, az tehát nem kötelez még senkit semmire, mert nincs végleges döntés semmiről, de már változtatni sem könnyű rajta. Ezért gondolom azt, hogy bár Orbán nem vétózott, talán most nem ártott volna.

Miért? Mert meggyőződésem, hogy ez az elvi nyilatkozat egy Európára nézve nagyon kedvezőtlen, sok kockázatot hordozó alku megkötését vetíti előre.

Nem kétséges, hogy a menekültválság az EU elmúlt néhány éves válságsorozatának mára a legsúlyosabb elemévé vált. Mindez kezdődött a 2008-as pénzügyi válsággal, folytatódott a görög adósságválsággal, ehhez jött az ukrajnai válság, a Brexit veszélye, és mostanra az egész egységfolyamat jövőjét fenyegető menekültválság. A válságsorozat egyes elemei mind az építkezési folyamat egy-egy hiányosságára mutattak rá, a menekültválság azonban az alapokat rendítette meg. Az egymás iránti  szolidaritás és bizalom kapott súlyos sebeket, márpedig ezek jelentették az egységfolyamat legfontosabb kötőelemét, a cementet, ami összetartotta az építményt.

Fontos megjegyezni, hogy az egyszerűség kedvéért mi is Európáról és az EU-ról beszélünk, pedig ami itt csődöt mondott, az valójában a nemzetállami Európa-felfogás. Minden döntés, amivel az EU-t meg lehetne menteni, a nemzetállami vezetők kezében van, akik ezekben az ügyekben egyhangúsággal dönthetnek csak. Tehát nem Brüsszel mondott csődöt, nem a közösségi intézmények, hanem a 28 EU-tagállam fővárosai, a nemzeti kormányok képtelenek voltak egyetértésre jutni a válság megoldását vagy hatékony kezelését illetően. Ez a felelőtlen tehetetlenkedés odáig jutott, hogy a menekültek korlátlan beáramlása nyomán az EU jövője is kétségessé vált.

Ebben a kétségbeejtő helyzetben az európai vezetők Törökország együttműködésébe vetették minden reménységüket. Sok kétség van e remény megalapozottságát illetően. A török vezetés magatartása, messze nem csak az alkuval kapcsolatban, hanem általában is felveti a kiszámíthatatlanság, megbízhatatlanság kockázatát. Ráadásul a szorult helyzetben Törökország egyértelműen zsaroló pozícióba került, és ezt könyörtelenül ki is használta.

Megbocsájthatatlan felelőtlenség az európai vezetők részéről, hogy ennyire kiszolgáltatták Európát a despotikus, saját vállalásait is semmibe vevő, megbízhatatlan partnernek. Ezért a könnyelműségért még súlyos árat fogunk fizetni. Parafrazálva Churchill hires bon mot-ját a müncheni paktumot követően: az európai vezetők a szégyen és a sok áldozattal járó közös fellépés között választhatnak, most a szégyent részesítik előnyben, de később a sok erőfeszítéssel járó közös fellépést sem kerülhetik el. De lehet, hogy azok már más vezetők lesznek.

A legtöbb európai vezető abból a téves helyzetértékelésből indul ki, hogy Törökország hozzájárulása nélkül képtelen az EU megbírkózni ezzel a problémával. Vagy Törökországgal megkötjük az alkut, abban a reményben, hogy ők teljesítik az ebből  rájuk háruló kötelezettségeket, vagy tehetelenül szemléljük tovább az EU jövőjét aláásó korlátlan beáramlást. Ez nem csupán megalázó, az EU méltóságát sértő, de azon túl teljességgel megalapozatlan álláspont.

Ezt a felfogást elutasítani persze csak akkor szabad, ha van egy világos, megvalósítható alternatíva. Itt érkeztünk el a lényeghez, mert szerintem van ilyen alternatíva.

Az EU országai együttesen a világ legerősebb gazdaságát alkotják. Az EU szinte kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezik, ha ezeket a létéért és jövőjéért kell mozgósítani. Bár katonai potenciálja messze elmarad a kívánatostól, még mindig elég jelentős ahhoz, hogy az ügy megoldásához szükséges mértékben rendelkezésre álljon. Ami vészesen hiányzik, az a politikai akarat a határozott cselekvésre, közös fellépésre. Mit kellene tenni? A közös határőrizeti szerveket megerősíteni, közös parti őrséget felállítani a görög-török határon, a NATO Égei-tengeri akcióját kiterjeszteni, a határt a szabálytalan belépők számára átjárhatatlanná tenni. Ezzel párhuzamosan egy közös katonai akció keretében Szíria tengerparti sávjában (amelynek egy része egyébként is az általunk támogatott felkelők és a Szabad Szír Hadsereg ellenőrzése alatt áll – még. Ha sokat tétlenkedünk, akkor ezt is elfoglalják az oroszok által támogatott komrányerők) létrehozni egy humanitárius biztonsági övezetet. Ennek az övezetnek biztonságát folyamatosan katonai erővel kell szavatolni. A szír menekülteket itt kell elhelyezni ill. a további menekülteket itt kell fogadni. A menektültek önkéntes átvételét is az itt létrehozott táborokból kell megvalósítani. A táborokban teljeskörű ellátást kell biztosítani a menekültek számára (élelem, szállás, orvosi ellátás, a gyerekeknek iskola) mindaddig, amíg a helyzet nem teszi lehetővé a menekültek visszatérését oda, ahonnan jöttek.

Az elsődleges ellenvetés a javaslattal szemben az, hogy ehhez nemzetközi felhatalmazás kell, márpedig Oroszország minden ilyen lépést megvétózna az ENSz Biztonsági Tanácsában. Igen, ez nagyon valószínű. Volt már ilyen, nem is olyan régen, amikor a NATO koszovói fellépését is akadályozta Oroszország és Kína, de a demokratikus államok közössége úgy döntött, hogy a helyzet megoldása nem tűr halasztást és túltették magukat ezen az akadályon. Az EU szempontjából szerintem most lényegesen nagyobb a tét, mint akkor volt, mert most az integráció jövőjéről van szó.

Ha rendelkezünk végrehajtható és reális altenatívával, akkor egyébként akár Törökországgal is kedvezőbb alkut köthetünk. Mert a török vezetés addig van zsaroló helyzetben, amíg úgy látja, hogy Európa teljesen kiszolgálatatott és nincs más lehetősége a válság kezelésére.

Tehát egyáltalán nem ártott volna ennek a körvonalazódó rossz alkunak a megvétózása, ha az alternatív javaslat elfogadásának  és végrehajtásának van reális esélye. Csakhogy attól tartok, hogy ettől még mindig nagyon távol vagyunk. Ebben a helyzetben viszont igaz az, hogy a rossz alku elutasítása is felelőtlenség, mert helyette nem marad más, csak a káosz vagy a teljes kiszolgáltatottság. Tehát valójában nem vethetjük Orbán Viktor szemére, hogy nem vétózott (ő ráadásul az elmúlt évek fejleményei során nincs is abban a helyzetben, hogy a cselekvés irányát és a napirendjét meghatározza az EU-ban), mert a többiek ebben valószínűleg csak akadéskoskodást és bajkeverést láttak volna. Pedig könnyen lehet, hogy most ez lett volna a helyes lépés. Csak reménykedhetünk abban, hogy ez másoknak is eszébe jut. Mert ha nem, akkor nem marad más, mint a szégyen, de bizonyos vagyok benne, hogy többszörösen meg kell majd fizetnünk ennek a rossz döntésnek az árát.