A demokrácia és Orbán párhuzamos torzulása – alternatív évértékelő

Orbán Viktor ma évet értékel. Elmondja majd, hogy micsoda harcokon – gyakorlatilag háborún – van túl ez az ország. „Sikerült megvédeni.” Nemcsak a nemzetközi nagytőkétől, de a „illegális migránsoktól” és a „kötelező betelepítési kvótától”, sőt, még számos más „brüsszeli diktátumtól” is.

Orbán Viktor ma évet értékel. Elmondja majd, hogy micsoda harcokon – gyakorlatilag háborún – van túl ez az ország. „Sikerült megvédeni.” Nemcsak a nemzetközi nagytőkétől, de a „illegális migránsoktól” és a „kötelező betelepítési kvótától”, sőt, még számos más „brüsszeli diktátumtól” is.

Orbán az elmúlt 14 évben nem öregedett: torzult. S tette ugyanezt a demokráciával. „A haza nem lehet ellenzékben” – kezdte, majd folytatta azzal, hogy legitimálta a gyújtóbombákat zokniba rejtő – szerinte csak a gyülekezési jog szabadságával élő – tüntetőket a Kossuth téren. Már az is beszédes volt, mit hagytak maguk után, akár az akkori TV-székház előtt, akár a Parlament tőszomszédságában – és sajnos erről még mindig sokan vitába szállnának velem, olyanok is, akik már régen nem Fidesz-szavazók. Ez is egy bűn: kiengedni a szélsőjobb szellemét a palackból.

Egy életutat sok minden meghatároz. Könyveket lehetne írni erről. Azonban nagyon sokat elmond egy politikus karrierjéről, hogy éppen azok az események kellettek neki – úgy, mint egy falat kenyér -, amelyek igazából társadalmi sorscsapások voltak. Ilyen volt 2002-ben és 2006-ban a – szándékosan okozott – végleges kettészakadás, a 2008 harmadik negyedévében jelentkező világgazdasági válság, és az is, hogy mivel Magyarországot jó ideje nem jellemezte a fiskális fenntarthatóság, nekünk sokkal nehezebb volt kezelnünk a ránk lecsapó értékpapír-piaci és reálgazdasági gödörbe zuhanást, mint sok más országnak (persze, a kis nyitott gazdaságért nem okolom a miniszterelnököt!).

Felelős államférfi ilyenkor őszintén bevallja, hogy „nincs most pénz, és egy darabig nem is lesz”. Felelős ellenzéki politikus pedig – amikor tudja, hogy most a gazdaság és a társadalom minden erejére szükség van a válságból való kilábalásra -, maximum konstruktív kritikát fogalmaz meg, vagy esetleg egy másik irányvonalat, amely szintúgy illeszkedik a globális gazdasági trendekhez. (Megjegyzem, itt lehetett volna mit felismerni és konstruktívan kritizálni, hiszen utólag az IMF is beismerte: szakítani kell a neoliberális gazdaságpolitikával. Ezt 2008-ban és 2009-ben még nem így látták – de egy ilyen érvrendszerhez és javaslathoz tényleg józan ésszel kellett volna beleállni ezekbe a vitákba, ami akkor már hosszú évek óta nem jellemezte a Fideszt.)

A tízes évek elején jól jött Orbánnak, hogy ez a társadalom már nem tud bízni senkiben, de olcsó trükköket, juttatásokat csöpögtető csapokkal a Kádár-korszak óta le lehet kenyerezni, és cserébe még a szabadságáról is hajlandó lemondani. Ha pedig azt szép fokozatosan vonják meg tőle, a többség még csak föl sem kapja a fejét.

A következő nehéz menet, amelyben ez a társdalom dönthetett, hogy merre tovább, a menekültkérdés volt. Történelmi felelőssége volt Orbán Viktornak abban, hogy egy olyan országban, amely mindig is könnyen mozdult a szélsőségek felé, és egy pillanat alatt fordult saját kisebbségei ellen – tette ezt a múltban éppen úgy, ahogyan a jelenben -, mit lát és mit ért meg a világban zajló folyamatokból.

Lehetett volna, hogy a bőrünkön tanuljuk meg, mit jelent a szabadság és a szolidaritás közössége: a közös megoldáskeresés, a felelősségvállalás és a szabadság kettősének fontossága. Lehetett volna, hogy megtanulunk emberként bánni az elesettekkel, és megtanuljuk magunk mögött hagyni a szerzett – vagy öröklött – előjogainkból adódó gőgöt. Lehetett volna, hogy ez az ország az Unió hősévé válik. A gazdasági és társadalmi gondoktól sújtott, kivándorló tömegek közepette élő, pici komp ország, amely határozottan teszi le a voksát a Nyugat mellett, és nem hátrál ki a megoldandó feladatokból. Sok segítséget kaptunk volna nyugati társainktól, ha ezt az utat választja a hatalom – efelől kétségem sincs. De nem tette. Másként döntött.

Úgy döntött, ismét mások nyomorát használja arra, hogy tovább kapaszkodjon fölfelé, a történelmi bűnöktől övezett politikai népszerűségi mutatókon. Valahogyan vissza kellett hozni a netadós tüntetés után azokat az elvesztett százezreket. Sikerült. De mi tapad hozzá? Az, hogy ennek a játszmának bizony tízmillió vesztese van. Az egyik legnagyobb bűn, amit valaki elkövethet mások ellen, hogy megtanítja őket félni. Ez minden, II. világháború utáni európai értékkel szembemegy.

És a legszomorúbb, hogy a mai évértékelőnek egyetlen, arcpirító szó lesz a summázata: „Győztünk.” Hát, tessék ránézni erre a két képre. Én erősen kételkedem benne, hogy ezeknek a játszmáknak akár Orbán Viktor győztese volna – nemhogy az ország.