Hol a radikalizmusunk?

Az országban nyilvánvalóan óriási lappangó elégedetlenség tapasztalható, és tudjuk, hogy nagyon rossz irányba mennek a folyamatok. A kormányzat és az egész uralmi brancs és mechanizmus minden területen a hanyatlásba viszik az országot.

Az országban nyilvánvalóan óriási lappangó elégedetlenség tapasztalható, és tudjuk, hogy nagyon rossz irányba mennek a folyamatok. A kormányzat és az egész uralmi brancs és mechanizmus minden területen a hanyatlásba viszik az országot.

Gyakran hallható, hogy ez egy ilyen ország,  ilyen nép, “ennek Orbán kell”. Ezt állítják könnyelműen az elitek.  Csakhogy mit látunk a valóságban? Azt, hogy az ország, vagy legalábbis a népesség jelentős kisebbségei időről-időre kifejezésre juttatják elégedetlenségüket, amire a nagyképű elitek, s azon belül a politikai pártok, nem tudnak méltó módon és elég keményen reagálni.

Konkrétan: tanárok ezrei aláírtak, elmentek tüntetni, felszólaltak. Ezek az emberek ezzel az egzisztenciájukat kockáztatják. S hol vannak az ellenzéki pártok?  Egyedül, végletesen megosztva botladoznak, egymással versengenek, és nem képesek – mert egyenként nem is lehetnek képesek – támasszá, az ügyek politikai szintre emelőivé és méltó partnerekké válni.

A tanárok tüntetése szakpolitikai volt, de folyamatosan, majdnem minden mondatban NER-kritikába fordult. Mert pontosan érzik, hogy egy teljes rendszerrel állnak szemben, és gondjaik a rendszer megváltoztatása nélkül nem orvosolhatók, és nem is értelmezhetők. Az ellenzéki pártok feladata mi lenne? Az, hogy kemény NER-kritikát megfogalmazva, a szakpolitikai teendők nyelvére is lefordítsák azt.  Vagyis a szombati tüntetők logikájának a fordítottját várnánk tőlük. Ha lenne tisztességes NER-kritikájuk és elszántságuk, akkor lennének méltó partnerei a szombati tüntetőknek. A kettő, vagyis a civil társadalom és az ellenzéki politika ekkor tudnának találkozni egymással.

Értelmetlen ma, a velejéig korrupt és mindinkább önkényuralmi rendszerben úgy ellenzékieskedni, hogy a korrupcióról és a hatalom gyakorlásának önkényuralmi természetéről nem beszélünk, sőt anélkül, hogy nem ezekről beszélünk elsősorban.

Az ellenzéki pártoktól ebben a helyzetben kemény ellenzékiséget, tulajdonképpen  ellenzéki radikalizmust várnánk, s nem azt, hogy eljátsszák a parlamenti demokráciát egy rendszerben, ami már régen nem parlamenti demokrácia.

Az ilyen ellenzéki pártokat otthagyják a tagok, és elfordulnak tőlük az emberek. Ezek a pártok nem tudnak növekedni, hiába dolgozzák magukat halálra a sajtósaik és a politikusaik. Mert valóban nagyon sokat dolgoznak, hogy bejussanak a Médiába. Eközben azonban minden egyes média-szereplés esetleg éppen a népszerűségüket rombolja még tovább, a politikusokkal szembeni dühöt és megvetést fokozza, tehát éppen ellentétes hatást vált ki, mint szeretnénk.

A helyzet-tévesztés jele, hogy az ellenzéki pártok a kőkemény NER-kritika, az ellenzéki építkezés és a teendők határozott megfogalmazása helyett idétlen pótszerrel, az előválasztás teljesen anakronisztikus ötletével foglalkoznak. A vége az lesz, hogy egyéb ötlet híján, és az idő sürgetésére, majd befut az előválasztás ötlete.  Ennek várható hatását ezúttal nem akarom elemezni.

Végső soron ma minden egy kérdésre egyszerűsíthető: normális politikai dialektikában (rendszerben) élünk, és annak szabályai szerint kell követnünk saját ideológiánkat és érdekeinket, avagy nem, hanem abnormális – már nem demokratikus, vagy velejéig korrupt – rendszerben, amit meg kell változtatni, fel kell számolni, fel kell váltani mással. Másképpen fogalmazva: a politikai versengés logikáját kövessük, vagy országmentéssel foglalkozzunk?

Nincs mese: erre a kérdésre mindenkinek választ kell adnia. A válasznak politikai-taktikai-stratégiai következményei vannak.