Képzelt kerekasztal egy magyarországi oktatási reformról

Rétvári Bence azt nyilatkozta, hogy „a helyzet nagyon hasonló a 2006-os eseményekhez, azzal a különbséggel, hogy most mindenki elmondhatja a véleményét”. Ha majd 2100-ban meghirdetik az „évszázad legcinikusabb mondatai” versenyt, minden bizonnyal szép reményekkel indulhat a dobogóért az államtitkár kijelentése.

Rétvári Bence azt nyilatkozta, hogy „a helyzet nagyon hasonló a 2006-os eseményekhez, azzal a különbséggel, hogy most mindenki elmondhatja a véleményét”. Ha majd 2100-ban meghirdetik az „évszázad legcinikusabb mondatai” versenyt, minden bizonnyal szép reményekkel indulhat a dobogóért az államtitkár kijelentése. A KDNP politikusa a pedagógustüntetésekre reagált így, majd azt is elmondta, hogy csak azzal lehet tárgyalni, aki leül az asztalhoz. Íme, a képzeletbeli asztal – mert ami a valóságban megvalósult, csak a kormány házibulija.

Beszéljünk a szabadságról!

A rendszerváltás után zöld utat kapott a tanszabadság, a szabad iskolaválasztás, a tankönyvpiac liberalizációja, és a demokratikus kezdeményezések – mint a szülői munkaközösségek, az iskolaszék, vagy bármilyen kis csoportosulás, amely a helyzet javítását konszenzuális módon igyekezett elősegíteni. Az egész oktatási rendszerben szabadabb szelek fújtak: egyre több tantestület alakította át a gyerekek igényei szerint az időbeosztást, a tantervet, az iskolák ritmusát és a közösség életét. Szülőkkel egyeztetve keresték a jobb utakat, és egyre inkább megélhették, hogy a pedagógusoké egy önálló értelmiségi pálya. A „kötelező” helyét átvette a „választható”, vagy a „kötelezően választott”: a lehetőségek világa, amely a gyerekek fejlődésének egyik fő mozgatórugója.

Ma a szülők fejvesztve menekítik gyermekeiket az állami fenntartású iskolákból. Akad olyan település, amely önkormányzata előre látta a Klik létrehozásán keresztül fenyegető katasztrófát, és az egyházhoz menekítette a község iskoláját. Megugrott a magántanulók száma, és a túljelentkezés többszörösére nőtt a legdrágább tandíjas iskolákban is. Magyarán: a szülő erején felül is hajlandó azért teljesíteni, hogy a gyereke ne egy EMMI által sanyargatott intézményben tanuljon. Valami végérvényesen elromlott – ideje észrevenni.

Beszéljünk a jogállamiságról és a demokráciáról!

Az államnak van feladata az oktatásban, de egy valamit tisztázni kell: a közigazgatás és az iskolafenntartás egymástól való elkülönítése éppen ugyanolyan fontos, mint az állam és az egyház szétválasztása. Nincs olyan, hogy az állam kontrollálja az iskolák működését. Az állami iskolák financiális hátterének biztosítása a központi költségvetés feladata, de az állam nem lehet az intézmény fenntartója. Ez abszurdum! Az önkormányzat ebben a kulcsszereplő. A helyi, választott tisztségviselők és az iskolavezetés dinamikus egyeztetéseiből, konszenzusaiból, közös útkereséséből, a helyi viszonyok ismerete alapján, demokratikus úton alakul ki egy jó iskolarendszer.

Beszéljünk a tantervről és az órarendről!

A gyerekek alapvető jogai közé tartozik a játékhoz és a pihenéshez való jog. A tanulás alapvető eleme az elegendő pihenés, valamint az az idő, amely során megszilárdul az abnormális életritmusra kényszerített és túlterhelt gyerek esetében csak káoszba fulladó információmennyiség, amelyet belepumpálnak a fejébe. Élettani sajátosságokra oda kell figyelni. Egy elsős gyerek – aki 3 hónappal ezelőtt még óvodás volt – 20 percet tud koncentrálni egyszerre, és a kiskamaszokkal sokszor többet ér egy nagy beszélgetés az élet dolgairól, mintha egy újabb adag anyagot zúdítanánk rájuk.

Az órarendtervezés tudomány. Szakemberei vannak. Kontárok nem tudják összedobni, mert rossz lesz.

Az egész napos iskola csak akkor jó koncepció, ha a gyerekek azt értelmesen töltik (uszoda van a suliban, kimennek korizni a közeli jégpályára télen, a dupla tesióra keretében, átjön a röpi edző a szomszédos egyesületből, és levezényel egy edzőmeccset A-sok és B-sek között, beszélgetnek a gyerekek megérkezésük után, reggel, vagy kézműves foglalkozást iktatnak be, a közelgő ünnepekre való tekintettel). A tehetségeket hagyni kell délután edzésre, vagy zeneórára, vagy bármire menni, amiben örömüket lelik, és amelyben sikereket érhetnek el. Nem szabad megfosztani őket ettől!

Beszéljünk a tankönyvekről és a XXI. századi tudásfogalomról!  

A tankönyv nem ideológiai mű. A történelemmel szembenézünk, nem átírjuk azt. Az oktatás nem egyenlő az idomítással. Az oktatás egy jól működő kapcsolat, oktató és tanítvány között. Kölcsönösen tanulnak egymástól, amióta világ a világ. Ezt a kapcsolatot a szabadság hiánya megfojtja, és akadályozza a diákok fejlődését. Pedagógus és diák között aranyhíd épül, ha ebben partner mindkét oldal, de csak akkor, ha egyikőjük szabadságjogai sem sérülnek az adott intézményben, vagy a rendszer irányítóinak zsarnokoskodásából adódóan.

A tudás ma nem az, hogy mérhetetlen mennyiségű lexikális tudást pumpálunk a gyerekbe, hanem az, hogy megtanítjuk arra, hogyan használja azt az információ-mennyiséget, amelyhez hozzájutott, megtanítjuk csapatban működni, megtanítjuk arra, hogy kérdezzen, ha valamit nem ért, szóljon, ha valami nem tetszik, és hogy tisztában legyen azzal: mindig, mindenre meg lehet találni a megoldást.

Beszéljünk a hatalmi arroganciáról, az erőszakos központosításról és az oktatási rendszer összes szereplőjének folytonos megalázásáról!  

Azonnal hagyják abba!