Hóman vita – ugyanaz kétszer

Az érveket már Telekinél el tetszettek sütni

Az érveket már Telekinél el tetszettek sütni

 

 

„Telekinek az antiszemitizmusa, amit mi mindig tudtunk, és mindig egyik nagy hibájának tartottunk, az nem vitás, csakhogy amellett tízszer annyi az érdeme, amiről egyáltalában kevés szó esik.” (Csicsery-Rónai István, a szoborállítást szorgalmazó Teleki Emlékbizottság elnöke[1])


„Mi is választ el engem a magyar keresztény középosztálytól? Az, hogy nekik fontos a különbség: gróf Teleki Pál zsidózik-e vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképpen Auschwitz a végeredmény.”
(Kertész Imre, Nobel-díjas író)[2]

 

 

 

Néhány nappal ezelőtt Fodor Gábornak, a Liberális Párt elnökének a kérdésére Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda miniszterhelyettese azt felelte, hogy a kormány azért nem támogatja Hóman Bálint szobrának a felállítását, mert „Magyarország 1944 . március 19-én elveszítette a szuverenitását, és ezt csak 1990 . május 2-án nyerte vissza . A két időszak között Magyarország egy megszállt ország volt, Hóman Bálint pedig ebben az időszakban is vállalt közéleti szerepet. A magyar kormány nem támogatja

olyan politikusnak a szoborállítását, aki elnyomókkal működött együtt — legyenek akármilyen érdemei.”

(http://www.parlament.hu/irom40/08275/08275-0001.pdf)

Az persze örömteli, hogy Hómannak nem lesz emlékműve Székesfehárvárot, ám mintha annál azért több lenne vele a gond, mint hogy 1944. március 19-e után is „közéleti szerepet vállalt volna.”

A kérdés inkább az, lehet egy szobra olyan személynek, aki megrögzött antiszemita volt. A kérdés nem teljesen új. Néhány évvel ezelőtt felvetődött már hasonló, hiszen, mint tudjuk, „Nincs új a lap alatt”[3]

Méghozzá Teleki Pál miniszterelnökkel kapcsolatban. Mutatis mutandis a két vitában meglehetősen sok a hasonló elem. Ezért talán most nem haszontalan, ha nagy vonalakban felidézzük a Teleki vitát az „Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2004-2005” című kötetben megjelent írás nyomán.

 

Teleki nem élte meg 1944-et, a mai miniszterhelyettesi válasz szerint tehát akár elő is lehetne venni megint szobrának az ügyét. (Persze, nem ötleteket akarunk adni.) Ám kaphat-e szobrot egy olyan politikus, aki egyrészt magát mindig is megrögzött antiszemitának[4] vallotta, és tevékenysége végül is hozzájárult a magyarországi zsidók tömeges meggyilkolásához; másrészt a közvélemény egy jelentős része szerint mégiscsak ő volt az, aki ellenállt a németeknek, igyekezett az országot távol tartani a háborútól, majd öngyilkosságával ismerte be politikája kudarcát[5].

A múlttal való szembenézés szempontjából oly fontos vita azután bontakozott ki, hogy a Fővárosi Közgyűlés illetékes bizottsága hozzájárulását adta Teleki Pál szobrának felállításához. Ám Fellegi Ádám zongoraművész egy Demszky Gábor főpolgármesternek küldött nyílt levélben[6] hívta föl a figyelmet arra, hogy ki is volt valójában Teleki. Ezután sorra jelentek meg a vitacikkek, végül a főváros vezetői úgy határoztak, hogy egyetértés hiányában mégse kapjon szobrot a hajdani miniszterelnök a fővárosban.

A szoborállítás-pártiak többsége általában nem vitatta Teleki antiszemitizmusát. De azzal érvelt, általában nem „Grál-lovagok” kapnak emlékművet, lásd a kommunista Nagy Imre[7], hanem olyan történelmi személyek, akiknek ellentmondásos életművét egyben kell értékelni. S Teleki antiszemitizmusa ellenére is sok jót tett az országért.[8] A szoborállítás ellenfelei viszont amellett törtek lándzsát, hogy aki nyíltan antiszemita, a zsidóellenes törvények egyik kezdeményezője és megalkotója volt, az – minden esetleges érdeme mellett – sem emelhető nemzeti piedesztálra. „A történet arról szól, hogy legyen egy küszöbérték, ami fölé nem kerülhet az, aki kirekesztésben részt vett” – fogalmazza meg Tamás Pál szociológus.[9]

A Teleki Pál szobra mellett szót emelők írásai, nyilatkozatai természetesen nem nevezhetőek általában antiszemitáknak. Legtöbbször inkább csak olyannak, amelyek vélt vagy valós érveket felsorakoztatva magyarázatot találnak Teleki kétségtelen antiszemitizmusára, illetve azt –Teleki még Auschwitz előtt öngyilkos lett – közel sem tartják annyira elítélendőnek az életmű egészének ismeretében.

Szögezzük le, félrevezető a támogatóknak az a logikája, hogy a holokauszt előtti antiszemitizmus nem olyan főbenjáró bűn, amely kizárná Telekit a köztéri szoborra érdemesek közül. Magyar állampolgárok jogi diszkriminációja, az ellenük folytatott uszítás stb. megengedhetetlen egy vezető magyar politikustól, különösen a zsidók emancipációja után.

Igaz-e, hogy egy antiszemita politikus nemzeti panteonba emelése elfogadható, ami valójában az antiszemitizmus legitimálása. Bár a vita a múltról, a történelemről szól, a szoborállítás mégis a mának megfogalmazott üzenet. Ezeknek az embereknek a mai identitásáról sokat elárul, hogy a letagadhatatlanul antiszemita Teleki (Vagy Hóman, vagy Wass vagy Nyírő) fontos identifikációs pont számukra. A kérdés úgy is feltehető lenne, hogy miként próbál szembenézni egy nemzet azzal, hogy nem is olyan régen még a kirekesztő, rasszista gondolatok teljesen elfogadottak voltak.

 

Érdekes adaléka ennek egy helyreigazítás, amelyben Karsai László történésznek kellett kifejeznie egy bírósági ítélet nyomán sajnálkozását, amiért megbírálta Török Bálintot, amiért „az antiszemita Teleki Pálról hozsannázó cikkeket írt. A Fővárosi Ítélőtábla 2006. január 17-én kelt ítéletével arra kötelezett, hogy fejezzem ki sajnálkozásomat, mert a cikkemben azt a hamis látszatot keltettem, mintha Török e cikkben »zsidózott« volna. Ezúton fejezem ki sajnálkozásomat. Török nem zsidózott, csak védelmezett egy antiszemita politikust, szerepét a zsidótörvényekben csökkenteni próbálta.”[10]

-A vitában később többször előkerül, hogy az akkor SZDSZ-es többségű fővárosi kulturális bizottság is kiállt a szobor mellett, szocialista politikusok is védelmükbe vették eleinte az emlékműállítás ötletét[11].

Varga Domokos György így ír erről a Népszabadságban: „Nem lenne könnyebb dolgom akkor sem, ha Teleki Pál szobrának ügyében kellene véleményt alkotnom. Ha a szobor mellett állnék ki, antiszemita volnék? Ha ellene, akkor konzekvens demokrata? És Göncz Árpád? És a főváros ama szabad demokrata és szocialista képviselői s maga Demszky Gábor főpolgármester, akik eddig a szoborállítás mellett voltak, most meg – a kerekedő törzsi ütközetben – a megvalósítás felfüggesztése mellett kardoskodnak? Lehet-e következetes demokrata az, aki azt javasolja, hogy ne pont a holokauszt 60. évfordulóján, hanem majd később avassák fel a szobrot? Később Teleki már nem lesz annyira antiszemita? Meg kellene állapodni: vagy most sem az, vagy jövőre is az lesz. Egyedül azt a megoldást kellene feltétlenül elvetni, amelyik homályban hagyja a helyes feleletet. Meg kell nyilvánulniuk mindazoknak, akik eddig támogatták az emlékművet: miért nem tartják-tartották antiszemitának Telekit? Mert például Göncz Árpádról lehetetlen elképzelni, hogy egy antiszemita emlékét szeretné ápolni.”[12]

A Telekit védők tekintélyes része tehát nem antiszemita. Csak vagy nem zavarja különösebben az antiszemitizmus, vagy nem ismeri eléggé Teleki munkásságát, amire külön föl is hívja a figyelmet Ungváry Krisztián történész egy a Népszabadságban[13] megjelent értékelésében.

Eörsi István egy írásában elismeri, hogy „Teleki Pálnak sem kellett tudnia, hogy az általa szorgalmazott és beterjesztett zsidótörvények hova vezetnek. Feltételezem, hogy a gázkamrás megoldást ő sem szorgalmazta volna, már csak azért sem, mert megvetette a hitlerájt, ennek csőcselék-mentalitása miatt. Ő tehát tudományos meggyőződésétől és hazafiasnak vélt kötelességérzetétől vezérelve plántálta a magyar törvénykönyvekbe a fajelmélet logikáját, és tiszteletre méltó öngyilkossága megmentette attól, hogy szembesülnie kelljen e logika következményeivel.
Viszont akik ma szobrot akarnak állítani neki, ismerik ezeket a következményeket. Minthogy ezek nem választhatók le Teleki érdemeiről, a szobor folyamatosan a szemünk elé idézné a magyar állampolgárokkal telezsúfolt auschwitzi vonatokat. Azt sugallná a szobor, hogy Teleki államférfiúi érdemei a mérleg egyik serpenyőjében súlyosabbak, mint a másik serpenyőben a félmillió tetem.”
[14]

A Teleki halálának 60. évfordulójára elkészült szobor két évig egy pincében állt. Majd a Nemzeti Kulturális Alap miniszteri keretéből 2002-ben kétmillió forint támogatást nyert el az alkotás, amely elkészítéséhez állítólag az Orbán-kormány alatt a Nemeskürty István vezette millenniumi kormánybizottság már 8 millió forintot adott.[15]

Ezután a fővárosi önkormányzat kulturális bizottsága 2004. február elején egyhangú többséggel, ellenszavazat nélkül engedélyezte a Teleki-szobor felállítását a budai Várban, a Ludwig Múzeum.

Ám Fellegi Ádám már hivatkozott levele után cikkek százai vitatták a döntés helyességét[16]. Ezek után előbb Demszky Gábor függesztette fel a szoborállításról szóló határozatot 2004. február 16-án, majd a fővárosi önkormányzat, a kulturális bizottság is visszakozott. A közgyűlés február 24-én döntött végelegesen úgy, hogy nem állítják fel Budapesten a szobrot. Demszky Gábor előadói beszédében ezt végül is a konszenzus hiányával, az ellentmondásos megítéléssel indokolta[17]. Végül a szobrot Balatonbogláron állították föl[18], azon a településen, amely éppen Teleki kérésére 1939-ben sok lengyel menekültet fogadott be. A szobor felállítását a helyi képviselőtestület 13:1 arányban támogatta. A döntés után a város polgármestere fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a szobor befogadását az egykori miniszterelnök vitathatatlan érdemeire való tekintettel vállalták, ez azonban nem jelenti azt, hogy bárki egyetértene az egykori politikus antiszemitizmusával. Erre bizonyosság, hogy a balatoni város egy évtizede az elsők között hozta helyre zsidó temetőjét, és avatott emléktáblát a holokauszt boglári áldozataiért”.[19]

A következőkben néhány főbb kategóriába sorolva mutatjuk be a jellemző érveket, amelyek rendszeresen visszatérnek a cikkekben.

 

Jogos védelem, bosszú a kommünért

 

Gyakran visszatérő motívum, hogy Teleki antiszemitizmusa, csak afféle „jogos védelem”, esetleg bosszú a kommünért, ami – az idézettek szerint leggyakrabban – közismerten a zsidók bűne.

„Mészáros István arra hívta fel a figyelmet, hogy Teleki a numerus claususszal a magyar lakosság önvédelmét tartotta szem előtt a trianoni Magyarország öt zsúfolt egyetemén. Miközben 1910-ben a magyar lakosság öt százaléka vallotta magát izraelitának, az egyetemisták 30-35 százaléka volt izraelita.”[20]

 

Marsi Péter Pál, MIÉP, fölszólalása a Fővárosi Közgyűlés vitáján: „Az egyik fő vád volt Teleki Pállal szemben a numerus clausus, ami 1920-ban született. 1920-ban, ha jól emlékszem, néhány hónappal a trianoni diktátum után született ez a numerus clausus, mondjuk, másfél évvel Kun Béláék, Szamuely Tiborék és munkatársaik országlása és ámokfutása után. Persze lehet így is minősíteni, úgy is minősíteni.”[21]

 

„»Teleki sem vonhatta ki magát a zsidóságot ért bírálatok alól.« Majd megjegyzi: »Vígh csak óvatosan zsidózik: Telekit idézi.« Ugyanis én elemezve az 1918–1919-es eseményeket, arról írtam, hogy Teleki a zsidótörvényről úgy nyilatkozott, hogy erre »a keresztény társadalom érdekeinek intézményes megvédése« miatt volt szükség. Ezek szerint már az is hiba, ha egy szerző – jelen esetben jómagam – idézi azt a történelmi személyt, akiről ír! Az viszont tény, hogy a numerus clausus következtében nem öt, hanem hat százalékban állapították meg az egyetemekre felvehető zsidó vallásúak számát. De arról nem esik szó Karsainál, hogy ezt megelőzően az orvoskaron a zsidó hallgatók aránya megközelítette az ötven százalékot, a műegyetemen az egyharmadot. Ezt követően korlátozta az 1920. évi XXV. Tc. a zsidó vallású hallgatók országos arányát hat százalékra. Míg a jogakadémián egy 1925 és 1929 közötti felmérés szerint a zsidó hallgatók aránya 9,6 százalékra csökkent.[22]

„Mindennek értelmezéséhez nem lehet figyelmen kívül hagyni a magyar társadalom Tanácsköztársaság utáni lelkiállapotát. Mindhiába szögezte le 1919 augusztusában a Pesti Izraelita Hitközség közleménye, hogy »minden egyes zsidó származású kommunistával szemben legalább ezer zsidó vallású magyar állampolgár áll» – a hazai közvélemény nem tudott napirendre térni a tény felett, hogy a 133 napos diktatúra vezetőinek döntő többsége zsidó származású volt”[23] – talál magyarázatot Teleki antiszemitizmusára a Heti Válasz.

A volt miniszterelnök, Boros Péter így fogalmazott:

„Aki a numerus claususban gonosz szándékot sejt, semmit nem tud arról, milyen hangulat volt ebben az országban Károlyi dicstelen szereplése, a Tanácsköztársaság bukása és a békediktátum után.”[24]

Az idézetek sora még folytatható lenne. Az mindenesetre kitűnik ezekből is, hogy ezen vélemények megfogalmazói tulajdonképpen érthetőnek s talán elfogadhatónak is tekintik, hogy egy embercsoportot származása alapján különböztessenek meg például a felsőoktatási felvételiknél. Elfogadják, legalábbis megmagyarázhatónak tartják a „kollektív büntetés” elvét. Vagyis, ha sok zsidó vett részt a Tanácsköztársaságban, akkor ezért tulajdonképpen a többi zsidó is felelősséggel tartozik valamiképpen. A valódi tényeknek természetesen kevés a szerepük az előítéletek ilyen alakulásában[25], ám még abszurdabbá teszi a fenti érveket –, hogy a korszakban a hazai zsidóság túlnyomó többsége a bolsevizmussal szemben állt.[26]

Más vitatható személyiségnek is van szobra Budapesten

Teleki szobrának felállítása ellen a legfőbb érv a politikus antiszemitizmusa. A szoborállítás-pártiak viszont úgy vélik, sok más vitatható személyiségnek állítottak már emlékművet. Akkor miért csak Telekinek nem? Az általában kimondatlan, de sugallt vád, hogy a zsidók elleni fellépés még mindig súlyosabb bűn, mint a nem zsidók elleni.

 

Szilvási György: „Azok, akik nem akarják, hogy Teleki Pál szobrot kapjon, arra hivatkoznak, hogy nincs konszenzus a társadalomban Teleki Pál megítélése tekintetében. Van-e társadalmi konszenzus Károlyi Mihály tekintetében? Hiszen neki is állítottak szobrot. Senkit nem kérdeztek meg, hogy elfogadjuk-e vagy nem. Ott áll a főváros legszebb terén a szovjet emlékmű.” [27]

 

„Izrael nem engedélyezi!”

 

„És kinőnek a szobrok, már amelyeket valahogy engedélyez Izrael meg Demszky Gábor, a hű tanítvány és zsoldos. Mert Teleki Pál szobrát Izrael nem engedélyezte Budapest, nem Tel-Aviv számára…! […]

Magyar tisztességnek Magyarországon magyar pénzben a magyarság nem állíthat szobrot, mert Izrael nem engedélyezi!

Szobrok nőnek ki rendre a földből e nagy rendetlenségben, Budapest tele Wallenberg-szobrokkal, táblákkal, Telekinek nem szabad állítani, ez a végzés” – írja a Magyar Fórum szerzője.[28]

Hasonló szellemben fogalmazott a MIÉP fővárosi képviselője, Zsinka László is, Demszky Gábor főpolgármesternek címezve a kérdését, amely azon a közgyűlésen hangzott el, amikor végül is Demszky azt javasolta, hogy az előzetes állásfoglalások ellenére mégse állítsák föl a szobrot.

„Tisztelt Közgyűlés! Tisztelt Főpolgármester Úr! Azt szeretném, ha beszámolna arról, hogy azok után, miután a zongorista és a Mazsihisz véleményét kibekkelve azt mondta, hogy ön nem fogja megvétózni a szobor felállítását, mi volt az, ami arra késztette, hogy ezt megtegye. Honnan kapta a parancsot? Ön mindig engedelmeskedik a tartóinak? Erre válaszoljon! Teleki Pál nem engedelmeskedett.”

Miután Demszky visszautasítja Zsinka kérdésként elhangzó állítását, a MIÉP-es képviselő a következőképpen reagál erre:

„Egy olyan törpe kisebbség, amely mindig mindent megragad azért, hogy a zsidóság szenvedéseit tőkésítse, utasította – feltehetően – önt sajnos. Nagyon sajnálom.”[29]

 

A fővárosi MIÉP-képviselők igen aktívan vettek részt ebben a vitában. Erkel Tibor például így fogalmaz:

„A főpolgármester úr felfüggesztési javaslatának gerincében a széles körű tiltakozás áll. Mérlegelve a megismerhető megszólalások mögött feltételezett lakosságszámot, a garantáltan vállalható arány az ország felnőtt lakosságának az 1-2 százalékát, az aláírások ismeretében 1-2 tízezrelékét nemigen haladja meg, kétségtelen, hogy harcias hangadók irányítása alatt és jelentős médiatámogatással, annak tulajdonában, illetve annak támogatása mellett.”

Balczó Zoltán akkor MIÉP-képviselő (később jobbikos):

„Hadd fogalmazzam meg, hogy számomra hogy szól ez a kérdés, amiről dönteni kell. Ebben a fővárosban a népképviseleti demokrácia érvényesül-e, vagy egy szűk csoport média-véleményterrorja. Szögezzük le röviden a tényeket!

Jelenleg úgy néz ki, hogy az előzőek ellenére a főváros lakosságának képviseletére demokratikusan választottak által meghozott konszenzusos döntéssel szemben érvényesülni fog egy magát liberálisnak nevező értelmiségi csoportnak az akarata, mely akaratot a médiahatalom birtoklása tesz lehetővé. Történelmietlen felfogást kíván érvényesíteni, amely ki akar ragadni egy történelmi-politikai szereplőt az adott történelmi időszakból, és igyekszik a döntéshozókat a határozat megváltoztatására rábírni.”

Dancsecs György MIÉP-es képviselő pedig már egy közismert antiszemitát, a magyar politikai antiszemitizmus egyik megalakítóját, Istóczy Győzőt idézi felszólalásában:

„Istóczy Győző 1881. szeptember 24-én mondta a képviselőházban: »Ma már úgy a hatóságok előtt, mint a törvényhozás előtt, ha a zsidóérdek magyar érdekbe ütközik, rendszerint a magyar érdek húzza a rövidebbet, és a zsidó érdek érvényesül.«

Kedves Képviselőtársaim! Közösen gondolkodjunk azon, hogy mi itt a magyarországi zsidóság érdeke és mi a magyarok érdeke. Ha ezen elgondolkodunk, akkor azon a véleményen kell lennünk, hogy Teleki Pálnak van helye Budapesten, köztéren.”

 

Itt már megtalálhatóak a közismert antiszemita toposzok. A véleményét a világra ráerőszakoló kisebbségtől kezdve a mindig alul maradó magyar érdekekig.

 

Hasonló szellemben fogalmaz Szilvási György is a közrádiónak adott interjújában. Bár ő nem nevezi meg pontosan, hogy kikre is céloz, a szövegösszefüggésekből a hallgatóknak különösebb kételyei ez ügyben nem támadhatnak.

Azzal, hogy meg akarják akadályozni Teleki Pál szobrának a felállítását, az a céljuk bizonyos köröknek, hogy ne legyen egy olyan zarándokhely, ahova a magyarok a Teleki Pál névnapján, születésnapján elzarándokolnak, és leróják tiszteletüket. Ez egy folyamatnak a része. Ki akarják iktatni a magyar történelemből ezeket a nagy embereket.”[30]

 

 

 

Az antiszemitizmus a kor jellemzője

 

Gyakran felbukkanó, igen jellegzetes véleménytípus. Ugyan elismeri Teleki antiszemitizmusát, de azt a kor jellemzőjének tekinti, ezért olyannak, amivel külön talán nem is érdemes foglalkozni Teleki értékelésekor. (ó, hányszor jön ez elő Hómannal kapcsolatban.)

 

A Heti Válasz már idézett cikke például a neves történészre, Romsics Ignácra hivatkozik, álláspontját alátámasztandó:

„»Teleki antiszemitizmusához nem fér kétség. Ezzel azonban nem mondunk rendkívül nagyot, mert a két világháború közötti Magyarországnak az elitje, egészében véve, lényegében antiszemita volt« – nyilatkozta Romsics Ignác múlt szombaton a Magyar Rádióban. A történész szavai lényeges adalékkal járultak hozzá a hiszterizálódó vitához, hiszen a második világháború előtti évtizedekben számos mértékadó politikus, gondolkodó, művész tett olyan nyilatkozatot a zsidókérdésben, melyet a mai liberális értelmiség számon kérhetne rajtuk.”[31]

Romsics lényegében korrekt megállapítását a cikk szerzője két megjegyzésével is eltávolítja eredeti értelmétől. A vitát „hiszterizálódó”-nak nevezi, miközben bátran használhatta volna akár a „tisztázó” jelzőt is, hiszen egy összetett történelmi személyiség mai megítéléséhez szerezhetünk benne érveket. S hozzáteszi a „liberális értelmiség számon kérhetne rajtuk” megjegyzést. De miért csak a liberális? A nem liberális, hanem mondjuk konzervatív vagy baloldali értékrendet valló értelmiségnek ugyanúgy számon kell kérnie elődei esetleges tévedéseit, mint a „liberálisoknak”. Talán nem túlzás, ha felvetjük, a „liberális értelmiség” kifejezés tkp. zsidót jelent.

 

Nem akarjuk tisztázni Telekit jogkorlátozó zsidótörvényei miatt, azt mi is elítéljük. Az igazság kedvéért azonban hozzá kellene tenni azt is, hogy a két háború között valami miatt (sajnos) egész Európában antiszemitizmus volt, és ez a két törvény akkor e tájon az enyhébb megoldások közé tartozott – tette hozzá. Teleki ellen a vérvád hamis, akárcsak Tiszaeszlárnál – mondta Bakos István, a  Teleki Pál Emlékbizottság tagja.”[32]

 

Mindenesetre sajátos, hogy a tiszaeszlári per[33] jut minderről a nyilatkozó eszébe, ahol közismerten azzal vádoltak meg zsidókat, hogy keresztény szűzlány vérét veszik. Teleki ellen nem „vérvád” van, hanem arról folyik a vita, mennyire felelős egy politikus azért, hogy tevékenysége során kezdeményezője, ösztönzője volt számtalan olyan törvénynek, jogszabálynak, amely magyar állampolgárok tömegeit fosztotta meg állampolgári jogaitól. Teleki nem elszenvedője volt az eseményeknek, hanem aktív alakítója, az egyik legszorgalmasabb a zsidóellenes rendelkezések meghozatalában.

 

A Heves Megyei Hírlapban Bán János ekképpen egyszerűsíti már le az egész ügyet:

„Akkoriban egész Európában tombolt az antiszemitizmus.”[34]

 

A fenti érvelés abszurditása nyilvánvaló. Vagyis, hogy a két világháború közötti antiszemitizmus felmenti Teleki antiszemitizmusát (mivel ez volt a mainstream), holott azzal kellene foglalkozni, hogy az egész korszak volt problematikus emiatt. Hiszen ezek az érvek már a korszak értelmezéséről szólnak: ha ez egy antiszemita korszak volt, talán nem ehhez kellene visszanyúlni (antiszemita) ideálokért, magát a kort is idealizálva. Amúgy meg, ha Teleki antiszemitizmusa volt a normalitás, mi van azokkal, akik ekkor sem voltak antiszemiták? Nem ők lehetnének inkább a mai ideálok? Szerencsére azért elég sok nem antiszemitát is ismerünk ebből a korból.

 

 

Nem tudhatta, mi történik halála után

 

A szoborállítás mellett felszólalók egy fontos érve, hogy Teleki Pál nem tudhatta, mi történik majd a halála után. Nem lehet felelős a deportálásokért, Auschwitzért – mindazért, ami öngyilkossága után következett. Különben is, ha közreműködött zsidóellenes jogszabályok meghozatalában, azt német nyomásra, de tulajdonképpen a zsidók érdekében tette.[35]

 

„Teleki Pál annak idején valóban aláírta azt a törvényt, amely teret nyitott egy olyan politikai kurzusnak, amely később zsákutcába vitte az országot, miként zsákutcába vitte a szocializmus építése is. Teleki önkéntes halálával felelt az őt ért támadásokra. Senki sem állítja, hogy akár egyetlen ember megölésére is alkalmat adott volna a Teleki-féle törvény”[36] – hangzik el a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában, figyelmen kívül hagyva azt, hogy Teleki több zsidóellenes jogszabály kezdeményezője volt. Az önkéntes halált nem antiszemitizmusa kudarca beismeréseként választotta. S a történelem ismeretében talán az a magyarázat is árnyalandó, hogy adtak-e emberek megölésére alkalmat a jogszabályok.[37]

 

A már többször idézett fővárosi közgyűlési vitán a MIÉP-es Dancsecs György ezt ekképpen fogalmazta meg: Teleki Pál holokausztban játszott szerepével kapcsolatban szeretném elmondani (…) hogy Teleki Pál nem felelős a holokausztért. A magyar társadalom nem felelős a holokausztért. Magyarország a közép-európai zsidóság számára egy sziget volt a harmincas években és a negyvenes évek elején, mindaddig, amíg a német megszállás be nem következett.”

Karsai László történész mindezekre így felelt: 1939-ben voltak olyanok, akik azt mondták, hogy a hitlerizmussal, a németekkel való teljes szembefordulás elkerülése, illetve a németek és a hazai antiszemita szélsőjobboldal követeléseinek kielégítése miatt van szükség erre a zsidótörvényre – írta 1948-ban Bibó. Nem kevesen azzal próbálták esetleg háborgó lelkiismeretüket megnyugtatni, hogy a zsidók számára is kisebb rossz az ilyesfajta törvénykezés, mint a közvetlen nyilasuralom. De azt már Bibó is jól látta, hogy nem az történt, amit akartak. Az egész magyarországi »zsidótörvényhozás« alaptörvénye, a II. zsidótörvény nem kifogta, hanem megdagasztotta a jobboldal vitorláiban a szelet. Az egész »zsidótörvényhozás« – fogalmazta meg Bibó – a szélsőjobbal való egyezkedés, a szélsőjobb biztatására, a szélsőjobbal való versengés közepette zajlott. »Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt – írta Bibó –, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi.»”[38]

Teleki Pál maga mindenesetre ekképpen fogalmazott a II. zsidótörvény (1939. évi IV. tc) parlamenti vitáján: „Már számtalanszor aláhúztam, hogy ezt a javaslatot nem mint politikai örökséget, hanem meggyőződésből is képviselem, legalábbis egészében és főbb vonatkozásaiban, kiemelve azt is, hogy ha részleteiben mást, egy saját magam által szerkesztett törvényjavaslatot hoztam volna, az ennél a törvényjavaslatnál szigorúbb lett volna. […]
Ez a törvényjavaslat mintegy történelmi szükségszerűség vagy természetes következmény, és mind az európai, mind a hazai történelmi fejlődésből, az utolsó fél évszázad vagy évszázad történelmi fejlődéséből szinte szükségszerűen következik. […]
Ezzel kapcsolatban említem meg azt is, hogy egyesek szerint ez a törvény a magyar törvényalkotásba és gondolkodásba a faj és a vér idegen ideológiáját hozza be. Eltekintve attól, hogy én magam ezt az álláspontot tudományosan és társadalmilag már több mint 20 éve vallom, hirdetem és írom, tehát jóval előbb, mintsem hogy itt külső befolyások rám hathattak volna, meg kell állapítanom, hogy semmi idegenszerűség nincs abban, ha faji összetartozandóságról, faji kapcsolatokról és faji csoportokról beszélünk.”

Mentegetni Teleki Pált természetesen sok mindennel lehet, de idézzük fel végül mégiscsak azt, amit a jeles kutató, Karády Viktor írt az 1920. XXI. törvénycikk, a Numerus clausus – ahogy Karády fogalmaz, „az intézményes antiszemitizmus első törvényes aktusa Magyarországon a modern korban” kapcsán. „…az 1944-es deportálások, majd a nyilas uralom alatti tömeggyilkosságok útján sikerrel végrehajtott »őrségváltás« tervének megvalósítása a (Teleki-féle) numerus claususszal kezdődött.”[39]

 

 

 

[1] Csicsery-Rónai István nyilatkozata, Magyar Televízió Híradó, 2004. február 16., 18.00.

[2] Kertész Imre: Valaki más. Magvető Kiadó, Budapest, 1977. 73–74. o.

[3] Tuskó Hopkins összes művei

[4] „Egyfelől igaz, hogy Teleki egy sor olyan törvényt támogatott, szorgalmazott, szavaztatott meg életében, amelyek magyarok százezreit rekesztették ki a nemzetből. Antiszemita volt, na. És nem azért, mert meg akarta menteni a zsidókat, hanem mert a közép- és kelet-európai politikusoknál van egy kitartó, bár nem túl rokonszenves hagyomány, amely arra készteti őket: nemzetük modernizációját egynémely kisebbség rovására valósítsák meg. (…) Teleki az új (nem dzsentri) középosztály legkomolyabb akadályát látta a magyar zsidóságban, és a második világháború elején ő is korlátozásukban/eltávolításukban gondolkodott. Nem érte meg a vészkorszakot, és nem tudhatjuk, mit tett volna 1944-ben.” Ablonczy Balázs: Teleki Pál halála. Utolsó figyelmeztetés (UFI), 2004. áprilisi szám.

 

[5] Arról, hogy mit jelent egy szobor, részletesen ír a Rubicon 2004/2-es, Teleki Pálról szóló számában Romsics Gergely, megjegyezvén, hogy: „A köztereken elhelyezett emlékművek arról tanúskodnak, hogy egyes társadalmak vagy a társadalmon belül egyes jelentős befolyással bíró csoportok saját múltjukból mely alakokat és eseményeket igyekeztek a feledéstől megmenteni, kikben és miben találták meg saját öntudatuk, identitásuk történeti előképeit.”

[6] A levelet teljes terjedelmében közli a Magyar Hírlap, 2004. február 10-i száma.

[7] Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin egy Népszabadságban megjelent cikkében határozottan tiltakozik Nagy és Teleki párhuzamba állítása ellen, mert szerinte Teleki önként és dalolva lett antiszemita, kikövezve ezzel az utat Auschwitz felé, míg Nagy ha rosszat is tett azt kényszer hatása alatt, egyébként meg a nemzetéért küzdött mindig. Jánosi Katalin: Teleki szellemidézés, Népszabadság, 2004. április 26.

[8] „A Teleki-szobor felállítása ellen tiltakozók korrekt módon sorolják fel mindazokat a rossz és esetenként bűnös intézkedéseket, amelyeket Teleki kétszeres miniszterelnökként meghozott. De nem beszélnek arról, hogy a szoborállítás kezdeményezői az antifasiszta ellenállás ma is köztünk élő hősei. Ezt a paradoxont akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy Teleki Pál 1941 és 1945 között az izzó németellenesség jelképe lett Magyarországon. Fiatal tanítványai és munkatársai pedig nemcsak náciellenesek lettek, hanem jelentősen balra tolódva a szociális reformok és a nemzetiségek békés együttélése mellett is kiálltak.” Hegyi Gyula, Népszabadság, 2004. február 25.

[9]Más-Nap, Magyar ATV, 2004. február 20. 07:35.

[10] Élet és Irodalom, 2006. március 10.

[11] Például a fővárosi szocialista frakcióvezető, Gy. Németh Erzsébet ezt mondta: „Teleki Pál olyan sok területen alkotott maradandót, hogy úgy adózhatnak leginkább nagysága előtt, ha a kiemelkedő államférfiakhoz méltó módon csak a nevét szerepeltetik a táblán.” Idézi a Népszabadság, 2004. február 17.

[12] Varga Domokos György. Tisztánlátás, homálylátás, Népszabadság, 2004. március 1.

[13] Ungváry Krisztián: Szobrot Teleki Pálnak, Népszabadság, 2004. február 17.

[14] Eörsi István: Teleki szobra, Magyar Hírlap, 2004. február 16.

[15] Fellegi Ádám állítása a Nap-kelte című műsornak adott interjújában (2004. február 14. 06:22) a támogatókat megnevezi a Teleki Emlékbizottság internetes közleményében is, http://www.geocities.com/hfkhunsor/teleki_szoborrol.htm.

[16]Bakos István – a Teleki Emlékbizottság tagja – emlékeztetett: „a Magyar Hírlapban, a Népszabadságban és a Népszavában másfél hónap alatt több mint száz cikket írtak a Teleki-szobor ellen” –idézi egy Teleki történelmi érdemeiről rendezett konferencián elhangzottakat Halász Csilla: A felelősség méltósága, Heti Válasz, 2004. április 1.

[17] A fővárosi közgyűlés jegyzőkönyve, 2004. február 26-i ülés. Megtalálható az Interneten:

http://www.budapest.hu/engine.aspx?page=tirhidden&agendaitemid=39173&command=showagendaitem#documents címen.

[18] Balatonboglárnak adományozták a Teleki-szobrot, MTI, 2004. április 3.

[19] Balatonboglárra kerül a Teleki-szobor, Népszabadság, 2004. március 17.

[20] Halász Csilla: A felelősség méltósága, Heti Válasz, 2004.április. 01.

[21] A fővárosi közgyűlés jegyzőkönyve megtalálható: http://www.budapest.hu/engine.aspx?page=tirhidden&agendaitemid=39173&command=showagendaitem#documents.

[22] Dr. Vígh Károly: Válasz Karsai Lászlónak, Élet és Irodalom, 2004. április 2.

 

[23] Heti Válasz,  1 ???

[24] Heti Válasz, i. m.

[25] Lásd erről részletesebben: Pók Attila: Bűnbakkeresés és antiszemitizmus az első világháború utáni Magyarországon, Mozgó Világ, XIX. évfolyam, 7. szám.

[26] Lásd például: Karsai László: Holokauszt. Pannonica Kiadó, Budapest, 2001. 214. o.

 

[27] Magyar Rádió, Kossuth adó, Vasárnapi Újság, 2004. február 22.

[28] Czegő Zoltán: Szobrot a feledhetőknek, Magyar Fórum, 2004. augusztus.26.

[29] A fővárosi közgyűlés jegyzőkönyve, 2004. február 26-i ülés. Ez és a következő idézetek megtalálhatók:

http://www.budapest.hu/engine.aspx?page=tirhidden&agendaitemid=39173&command=showagendaitem#documents.

 

[30] Magyar Rádió, Kossuth adó, Vasárnapi Újság, 2004. február 23.

[31] Halász Csilla: A felelősség méltósága, Heti Válasz, 2004. április 1.

[32] Nem lesz Teleki-szobor, A kezdeményező szerint agresszív kampány indult a terv ellen, Magyar Nemzet, 2004. február 17. A szöveg gyakorlatilag szó szerint megegyezik a Teleki Emlékbizottság közleményével, amely a http://www.geocities.com/hfkhunsor/teleki_szoborrol.htm címen érhető el.

[33] Lásd erről: Dési János: Vérvádtörténet a MIÉP-től, in Antiszemita közbeszéd Magyarországon, 2002–2003. Bp., 2004.

[34] Bán János, Heves Megyei Hírlap, 2004. február 18.

[35] Ungváry Krisztián Vigh Károlynak adott válaszában alaposan cáfolja ezt az álláspontot. Magyar Nemzet, 2004. március 3.

[36] Heffler András, Vasárnapi Újság, Magyar Rádió, Kossuth adó, 2004. február 29.

 

[37] Az ezzel szemben álló véleményeket legtömörebben Schiffer János főpolgármester-helyettes foglalta össze a fővárosi közgyűlés vitájában: „A második világháború áldozatainak többsége azért lett áldozat, azért lett elégetve, azért lett a Dunába lőve, mert ilyen törvények születtek. Nem a törvények vagonírozták be azokat a magyar állampolgárokat, akik Auschwitzba, Birkenauba, Dachauba és máshova lettek szállítva, de azok a törvények tették lehetővé, hogy lista alapján Európában a leggyorsabban lehessen összeszedni őket. Az a hangulat, amely kialakult, az tolerálta azt, hogy ezeket az embereket el lehetett pusztítani”. A fővárosi közgyűlés jkv-e, 2004. február 26-i ülés:

http://www.budapest.hu/engine.aspx?page=tirhidden&agendaitemid=39173&command=showagendaitem#documents.

[38] Karsai László: Még egy szobrot Teleki Pálnak? Magyar Narancs, 2004. február 19.

 

[39] Karády Viktor: A numerus clausus és a zsidó értelmiség. In Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenség Magyarországon (1867–1945). Bp., 1997. Replika könyvek, 235.