Menekültválság: liberális álláspont

A 2015 telének vége felé megindult, és a nyár folyamán igazán tömegessé és kezelhetetlenné vált menekültválság mindenkit felkészületlenül ért. A kapkodásban és tanácstalanságban mindenki saját rutinjai szerint válaszolt. A „baloldaliak” többször kijelentették, hogy nincs válság, és a humanitárius szempontokat hangoztatták. A szocialisták a szolidaritás erényeire hívták fel a figyelmet. A liberálisok az emberi jogok nyelvén próbálták keretezni a problémákat. A konzervatívok a felfordulástól rettegtek. A szélsőjobb a keresztény közösséget féltette az idegen kultúrájúak és vallásúak számarányának megnövekedésétől. (S az érvek természetesen keveredtek is, változékony káoszban.)

A 2015 telének vége felé megindult, és a nyár folyamán igazán tömegessé és kezelhetetlenné vált  menekültválság mindenkit felkészületlenül ért. A kapkodásban és tanácstalanságban mindenki  saját rutinjai szerint válaszolt. A „baloldaliak” többször kijelentették, hogy nincs válság, és a humanitárius szempontokat hangoztatták. A szocialisták a szolidaritás erényeire hívták fel a figyelmet. A liberálisok az emberi jogok nyelvén próbálták keretezni a problémákat. A konzervatívok a felfordulástól rettegtek. A szélsőjobb a keresztény közösséget féltette az idegen kultúrájúak és vallásúak számarányának megnövekedésétől. (S az érvek természetesen keveredtek is, változékony káoszban.)

 

A mostani tél beálltával a hisztéria – és a bevándorlás üteme – valamelyest csöndesedett, de nem kétséges, hogy ha Európa nem talál megoldást, akkor hamarosan újrakezdődik, talán még a tavalyinál is virulensebb és pusztítóbb formákban. Az eddigi viták tanulsága az volt, hogy az időzavarban és a távlatok híján, tavaly gyakorlatilag senki nem volt képes a jelenség higgadt elemzésére és több szempontot figyelembe vevő javaslatok kidolgozására. Egészen egyszerűen hiányzott a jelenség körültekintő politikai keretezése.

 

Ebből a szempontból volt érdekes Michael Ignatieff kanadai professzor és liberális politikus minapi előadása (CEU, 2015. jan. 14.) Pontokba szedve ismertetem a hallottakat, mert maga az előadás is pontokban fogalmazott, egy liberális megközelítés építőköveit sorolva.

 

1. A menekülők nagy száma megkérdőjelezte a nyugati liberálisok szívének fontos univerzális elvek betarthatóságát. Kis számok, vagyis egyének, érkezése esetén a bevándorlási igények jogi és adminisztratív szempontból követhetők, a jelenség kezelhető, és az integrációnak is megvannak a kialakult intézményei és rutinjai. Tömegek megjelenése azonban mindezt zárójelbe teszi, és az univerzális jogok elve, ha filozófiailag nem is, de politikailag anakronisztikussá válik. S ez az ellentmondás már elég ahhoz, hogy megállapítsuk az univerzáliák, vagyis a liberális társadalom válságát.

            Ugyanennek az elvi/érték válságnak a másik oldala a szuverenitás jelentőségének újbóli felerősödése a nyugati társadalmakban. A kérdés ugyanis liberális szempontból úgy vetődik fel, hogy reális-e még az önmeghatározás liberális elve, vagyis, szuverének vagyunk-e még közösségünk összetételének – fizikai és metaforikus értelemben vett határainak – meghatározásában.

 

2.  A természeti katasztrófaként átélt jelenséggel szemben a nyugati politika három alapvető felismeréssel maradt adósa a rájuk bízott társadalmaknak. Az első az, hogy a menekülőket nézhetjük szerencsétleneknek, elüldözötteknek, jogaikban kisemmizetteknek, opportunista szerencselovagoknak, ideológiailag motivált Nyugat-gyűlölőknek, potenciális terroristáknak, és mindez valószínűleg jelen is van a köreikben, de a felsoroltak egyike sem ragadja meg magát a tömegjelenséget. Ehelyett a menekülőket inkább racionális döntésre képes egyéneknek, vagyis politikai aktoroknak kell tekinteni, akik mindenki máshoz hasonlóan szintén csak egyszer élnek, és maguknak, családjuknak és gyerekeiknek is inkább jobb, semmint elviselhetetlen életet akarnak. Egy elvándorlásról szóló döntés átélt vagy projektált költségek és negatívumok, valamint a kalkulált pozitívumok összevetésén múlik.

            Az amúgy a racionális filozófiák bölcsőjeként ismert Nyugat elfeledkezett arról, hogy másokat is racionális lényeknek feltételezzen. Megdöbbentő tény, hogy Ignatieff szerint az iraki és líbiai beavatkozások idején a nyugati stratégák közül látszólag senki nem foglalkozott a célországokban évtizedek óta stabilizált és szervesen kialakult rendszerek és életformák destabilizálásából kiszámíthatóan következő migrációs törekvésekkel. Azzal sem kalkuláltak, hogy a szuverén államok meggyengítésével határaik is szétporladnak, jelentősen csökkentve a kivándorlás nehézségeit. És a legdöbbenetesebb tény: 2014 nyarán, amikor a nyugati országok radikálisan megvágták az ENSZ Menekültügyi Főbizottságának, s rajta keresztül a Szíria körüli menekülttáborok élelmiszerellátásának támogatását, nem gondoltak rá, hogy az azokban élő milliók logikus reakciója az elvándorlás lesz. A nyugati politikusok és tanácsadóik nem feltételezték, hogy a táborokban kényszerűen összezsúfolódott emberek ugyanolyan döntést hoznak majd, mint ők maguk is hoznának hasonló helyzetben: inkább vállalják a hosszú út kockázatát, mint ki tudja még hány évig sátrakban, nyomorban, sárban, semmittevésben töltsék életüket, és ezt adják gyerekeiknek.

 

3. A Nyugat második adóssága, a második hiányzó felismerés az volt, hogy a menekülők befogadása csak egyfajta kölcsönösen elfogadott – „aláírt” – szerződésen alapulhat. A menekültjogi elvekre és konvencióra hivatkozók és a befogadás humanista barátai is elfelejtették az érkezők felelősségét is hangoztatni. A szerződés tartalma Ignatieff szerint csakis az lehet, hogy az érkezők elismerik és tiszteletben tartják a célország törvényeit, szokásait, kultúráját, a befogadók pedig segítenek az érkezőket saját országukba és rendszereikbe integrálni.

 

4. A harmadik felismerés a befogadók jogos – érthető és mindenképpen létező, tehát tényként elfogadandó – biztonság-igényeire vonatkozik. A nyugati országokban a menekültválság, annak kezelése, és az ezzel kapcsolatos politikai ígéretek be nem tartása megingatta a társadalmi-politikai konszenzust. Annak, hogy ezt a konszenzust a mainstream politika helyre tudja állítani, s a káosz nyertesei ne a szélsőjobb legyen, feltételei vannak. Korábban „szerződésről” beszéltünk. Az érkezők és befogadó országok közötti „szerződés” csak olyan államok és államszövetségek esetében hihető és hiteles, amelyek urai saját területüknek, és a szerződés feltételeit be is tudják tartatni. A terület feletti szuverenitásról van szó, vagyis a határok biztonságáról. A kulturális és közösségi identitás is létező szempont, még akkor is, ha sokan félnek vele szembenézni. S a befogadó közösségek biztonságérzetének fontos összetevője az, hogy a bevándorlást követő integráció rendezett és zökkenőmentes-e, és a jelenség kezelhető-e még a befogadó többség életformájának felborítása nélkül. A konszenzus helyreállításának feltételei tehát mindenképpen az erős és határozott államok – az erős és határozott Európa szükségessége felé mutatnak.

 

5. Ignatieff az európai határok komoly megerősítését, a határországokban lévő táborok jelentékeny anyagi támogatását, és a helyben beadott vízumkérelmek alapján bonyolított bevándorlást javasolja. (A gyakorlati javaslatok és azok megvalósíthatósága kulcskérdés, de az előadásban és ebben az ismertetőben is az azt megelőző feltételről, a jelenség értelmezéséről van szó.)  

 

6. A magyar „megoldás” kapcsán Ignatieffnek volt egy nagyon megfontolandó válasza. Egyrészt, a határok lokális lezárása nem kiküszöböli, hanem csak más országok felé tereli ugyanazt a problémát. Az egyoldalú döntések következménye és visszahatása mindenképpen a schengeni belső szabadság korlátozása, és az európai szellemiség meggyengítése, aminek Magyarország csak vesztese lehet. Vagyis, a károk, amelyeket kirekeszt az ország a főbejáratnál, mégiscsak behatolnak a hátsó ajtón. De van ennél komolyabb, hosszabb távú, bár nehezebben belátható szempont is. A migrációs jelenség globális probléma, és valami módon a jövő problémája. Azok az országok, amelyek szembenéznek vele, és megkeresik a megoldásokat, sikeresek lesznek a kialakuló új világban. Mások, a bezárkózók, az infantilis módon elbújók semmitől nem menekülnek meg, csak elvesztik az irányításukat sorsuk felett, és a besorakoznak a jelentéktelenek, az örökös köldöknézők – a futottak még – családjába. (Történelmi analógia: sokan emlékeznek még, mennyit bizonygatta a a kádárista rezsim, hogy az infláció a kapitalizmus jelensége, és megáll a határokon. Majd egyszer csak mégis átszakadtak a határok, és bele is roppant a rendszer.)