Búcsú ’89-től: Demokrácia a liberális konszenzus összeomlása után

„Az ’antiliberális demokrácia’ kifejezés nyilvánvalóan önellentmondó, nem a demokrácia egy típusára utal, hanem egy autoriter rezsimre. Ez a tény azonban nem teszi a liberalizmust és a demokráciát szinonimmá, mert noha tényleg nem léteznek olyan demokráciák, amelyek ne lennének liberálisak is egyben, sok olyan liberális rezsim létezik, amely nem demokratikus.” (Alain Touraine)

„Az ’antiliberális demokrácia’ kifejezés nyilvánvalóan önellentmondó, nem a demokrácia egy típusára utal, hanem egy autoriter rezsimre. Ez a tény azonban nem teszi a liberalizmust és a demokráciát szinonimmá, mert noha tényleg nem léteznek olyan demokráciák, amelyek ne lennének liberálisak is egyben, sok olyan liberális rezsim létezik, amely nem demokratikus.” (Alain Touraine)

 

Bevezetés: demokratizálni a ’89-es rendszert

 

Magyarország mai válsága egyszerre következik a ’89-es rendszer súlyos deficitjeiből és a Fidesz elhibázott kísérletéből annak meghaladására. Ezért a kilábalás alapfeltétele, hogy a társadalmi képzeletben megjelenjen egy olyan új politikai, gazdasági, társadalmi modell, amely hitelesen hordozza magában a ’89-es álom beteljesítésének ígéretét, és ezzel egyszerre nyújt alternatívát mind a 2010 előtti, mind a 2010 utáni rendszernek. [i]

A politikai, alkotmányos berendezkedést illetően egy ilyen új modell még csíráiban sem látszik kialakulni. Nincsenek jól látható nyilvános viták az újrakezdés, az új rendszerváltás lehetőségeiről – mintha kizárólag csak a ’89-es „liberális demokrácia“ rendszere és a Nemzeti Együttműködés Rendszere között választhatnánk. Ebből a rossz dilemmából azonban sohasem születik kibontakozás. Nem azért, mert a ’89-es rendszer és a NER egyformán rosszak lennének. ’89 nyilvánvalóan elfogadhatóbb a keleties és autokratikus NER-nél, mégis, e relatív előnyök másodlagosak ahhoz a tényhez képest, hogy a társadalom többsége szemében a ’89-es politikai rendszer sem lépi át az elfogadhatóság küszöbét. A többség a ’89-ben megvalósult demokráciát jogosan tartja távoli, elitista, antipatikus, korrupt és alkalmatlan rendszernek. E helyzetben súlyos hibát követ el, aki a lehetséges alternatívák körét a ’89-es és a 2010-es rendszer közötti választásra szűkíti le. Az új demokratikus rendszerváltáshoz szükséges mandátumot, véleményem szerint, egy olyan politikai program kaphatja meg, amely felismeri a ’89-es, „létező liberális demokrácia” rendszerének súlyos, a rendszer lényegét érintő demokratikus deficitjét, nem visszatérni akar ’89-hez, hanem annak mélyreható demokratizálását tűzi ki elsődleges céljául. A kibontakozás feltétele tehát, hogy kimondjuk: a ’89-es politikai berendezkedés nem volt eléggé demokratikus, sőt, több tekintetben egész egyszerűen nem volt demokratikus. A ’89-es, „létező liberális demokrácia” és az azt igazoló liberális konszenzus demokratikus kritikájának kidolgozása a ma előttünk álló legfontosabb politikai feladat. Erre teszek kísérletet az alábbi tanulmányban, amelyben kimutatom, hogy az 1989 és 2010 között fennállt politikai berendezkedés egy – Alain Touraine fent idézett kifejezésével élve – nem-demokratikus liberális rendszer volt, amely azért került válságba, mert nem adott elég teret a demokratikus akaratképzés, a demokratikus képviselet folyamatainak.

A „létező” liberális demokrácia rendszerének kritikájához felül kell vizsgálnunk az azt igazoló liberális konszenzust. Ez a – bal- és jobboldali pártok, elitek által a ’90-es évek elején még közösen osztott – konszenzus a demokrácia lényegének, fundamentumának a szabad választásokon alapuló felhatalmazás elvét tekinti. A liberális konszenzus demokratikusnak minősíti azt a rendszert, amelyben a politikai hatalom gyakorlása a nép többségének szuverén felhatalmazásán alapul, e felhatalmazás szabad és tiszta választásokon nyilvánul meg, amelyek rendszeresen ismétlődnek és ezáltal biztosítják a kormány leválthatóságát a soron következő választásokon. A liberális konszenzus képviselői ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a „népet” alkotó polgárok csak akkor élhetnek egyenlő eséllyel a demokratikus felhatalmazás lehetőségével, ha ebben őket az aktuális többségi hatalom nem tudja megakadályozni. A demokrácia többségi elve felfalhatja a demokrácia egyenlőség-eszményét – ezért a demokráciát meg kell védeni magától. Erre szolgálnak a hatalom korlátozását biztosító alkotmányos eszközök, intézmények, a „fékek és ellensúlyok rendszere”, amelyek az állampolgárok alapjogait védik, és megálljt parancsolnak az aktuális többség zsarnokságának. Ebből következően a liberális demokrácia egy duális, ám koherens rendszer, amelyben a többségi felhatalmazás elvét kiegészíti a liberális hatalomkorlátozás elve, a szabad választások intézményeit kiegészítik a fékek és ellensúlyok intézményei. A liberális konszenzus képviselői szerint e két elvet együtt érvényesítő liberális, alkotmányos demokrácia képes a modern tömegtársadalom valós körülményei között a lehető legoptimálisabban (ha nem is abszolút mértékben) érvényesíteni az egyenlő polgárok alkotta demokratikus politikai közösség eszményét. A liberális demokrácia egy reálisan megvalósítható rendszer, amely nem tökéletes, de a lehetséges világok legjobbika – aki ezt tagadja, veszélyes utópiák rabja.[ii]

A liberális konszenzussal, és az általa igazolt „létező” liberális demokrácia rendszerével azonban nem az a baj, hogy nem felelnek meg olyan utópikus demokrácia-eszményeknek, mint a közvetlen néphatalom, a tökéletes kisközösségi önigazgatás vagy az állami és egyéb hierarchiák lebontása. Épp ellenkezőleg, a liberális modell fő fogyatékossága abban áll, hogy hamis képet fest a valóban létező modern tömegdemokráciák valós működéséről. Nem az álmok szintjén, hanem a valóságban is létezett már jobb világ a „létezőnél” – ez a jobb világ pedig a tömegpártokon alapuló képviseleti demokrácia. A modern demokráciák alakváltozatai közül ez az egy nevezhető valóban képviseleti demokráciának – sem elődje, a 19. századi liberális demokrácia, sem mai – még nehezen megnevezhető – utódja nem tekinthető magától értetődően képviseleti demokráciának. A „valódi”, saját alapeszményeit kiteljesítő képviseleti demokráciát egy történeti képződményként ragadhatjuk meg, amely fénykorát a 20. század középső évtizedeiben élte. (Ankersmit 2002). A képviseleti demokrácia lényege abban állt, hogy a nagy társadalmi osztályokat tömegpártokba, szakszervezetekbe, óriási civil szervezetekbe szervezte, amelyeken keresztül a társadalmi osztályok tagjai folyamatos és interaktív kapcsolatot tartottak fenn az állam és a kormányzat központi intézményeivel. A modern tömegdemokrácia mint képviseleti demokrácia jött létre a 20. század elején. Az elmúlt évtizedek során azonban a világon mindenütt meggyengültek a demokratikus képviselet intézményei, annak köszönhetően, hogy a polgárok már nem csatlakoznak nagy számban politikai intézményekhez. A demokratikus képviselet eszméje, gyakorlatai és intézményei lassan kimosódnak a jelenkor liberális politikai rendszereiből.

A Harmadik Köztársaság bukásának politikai okai közül a legfontosabb az, hogy krónikusan hiányoztak a rendszerből a demokratikus képviselet azon közvetítőrendszerei, amelyek összekapcsolták volna az állam és a társadalom, a „fent” és a „lent” világát, folyamatos és értelmes kapcsolatot tartottak volna fenn a politikai intézményrendszer és az állampolgárok között. A ’89-es rendszer nem volt képviseleti demokrácia (kérdés, hogy a demokratikus képviselet közvetítő intézményeinek hiányában nevezhetjük-e a rendszert egyáltalán – bármilyen jelzővel ellátott – demokráciának). A ’89-es „létező liberális demokrácia” kritikájának és meghaladásának kulcsa ezért, véleményem szerint, a demokratikus képviselet valóban működő közvetítő rendszereinek kiépítésében áll.

Tanulmányom fő célja, hogy a „demokratikus képviselet közvetítő rendszereinek” fogalmát a „fékek és ellensúlyok” liberális ihletésű fogalma mellé helyezze, és rámutasson: a két elv és az azokat megvalósító intézményrendszerek együtt alkotják a képviseleti demokrácia kulcsát. Mivel egyik a másik nélkül nem működhet, jó lenne, ha a két rendszerről együtt beszélnénk, ha a demokratikus kibontakozásról gondolkodunk. A fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállításáról persze nem lehet eleget beszélni – mégis, nem jutunk előbbre, ha nem foglalkozunk ugyanennyit a képviseleti közvetítőrendszerek krónikus hiányával.[iii] Tanulmányomban e diskurzus beindítására teszek kísérletet. Az első részben amellett érvelek, hogy a modern tömegdemokrácia működésképtelen, ha a „fentet” és a „lentet” nem kötik össze folyamatosan és interaktívan működő képviseleti intézmények. Ezt követően bemutatom, hogy a demokratikus képviselet intézményeinek hiánya hogyan korrodálta a ’89-es rendszert, hogyan járult hozzá annak kiüresedéséhez. Végül intézményes javaslatokat teszek e deficitek orvoslására, a ’89-es berendezkedés meghaladására a demokratikus képviseleti közvetítőrendszerek felépítésével.

 

Demokrácia és képviselet

 

A „létező liberális demokráciák” azért küszködnek mindenütt demokratikus deficittel, és többüket, mint például az 1989 és 2010 közt fennállott magyar berendezkedést, azért nem lehet magától értetődően demokráciának nevezni, mert nem felelnek meg a XX. században valóban létező tömegdemokráciák legfontosabb mércéinek. A ’89-es „létező” liberális demokrácia demokratikus kritikáját nem kell tehát valószerűtlen és utópikus elvárásokra alapozni, a helyzet ugyanis épp fordítva áll: pontosan azért követelhetjük a liberális modell mély és lényegi revízióját, mert annak látszólagos realizmusa mögött egy olyan fikcionális vízió áll, amelynek nincs sok köze a modern tömegdemokrácia valós működéséhez. A liberális fikció demokráciaként mutat be olyan politikai rendszereket, amelyek több szempontból nem felelnek meg a modern tömegdemokrácia alapvető kritériumainak – és ezzel elbagatellizálja e rendszerek demokratikus deficitjeit, megnehezíti azok felismerését és tárgyalását, kihúzza a talajt a demokratizálási kísérletek alól.

A 20. században fénykorát élő modern tömegdemokrácia – vélhetőleg a legsikeresebb politikai berendezkedés az emberiség történetében – képviseleti demokrácia volt, amelyben az állampolgár számára „karnyújtásnyira” volt elérhető egy sor olyan politikai, érdekképviseleti és civil szervezet, amelyektől reális eséllyel várhatta érdekeinek és értékeinek hatékony képviseletét, s amelyeket ezért csatlakozással vagy más módokon támogatott. E tagsági és szoros támogatói viszony, a történelmi tapasztalatok ezt mutatják, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a demokratikus képviselet intézményei megfelelően működjenek. A 20. század képviseleti tömegdemokráciáiban nagy taglétszámú tömegpártok, szakszervezetek, civil szervezetek látták el a demokratikus képviselet feladatát. A képviseleti demokráciák tömegpártjai társadalmi intézmények voltak, amelyek létező társadalmi makrocsoportokat („osztályokat”) szerveztek politikai erővé. A képviseleti demokráciák lényege épp ezért nem az intézményesített, békés választási küzdelem (ahogy azt a liberális krédó hirdeti), hanem az intézményesített, békés osztályharc, az osztályok politikai erővé szervezése a lehető legtöbb szinten és módon (a választás csak egy, bár kiemelt, pillanat ebben a folyamatban). A képviseleti demokrácia – létező, valós formájában – nem egy individualista rendszer, amelyben a szavazók szabad választásokon erősítik meg vagy váltják le a kormányt, hanem egy alapvetően kollektivista, osztályalapon szerveződő rendszer, amelyben pártok és hozzájuk kapcsolódó más szervezetek mintegy „beviszik” a társadalmi osztályokat a politika hétköznapi formálásába. Ezért a modern tömegdemokráciában a politikai képviselet fogalmát nem azonosíthatjuk a 4 évenkénti választásokon történő felhatalmazással. Egy képviseleti demokráciában a politikai képviselet folyamatos interaktív kapcsolatot jelent képviselő és képviselt között, amelyben a szuverén módon cselekvő képviselő és az őt szuverén módon elszámoltató képviselt rendszeres dialógusban állnak.

Széles körű társadalmi beágyazottságuknak köszönhetően a tömegpártok a képviseleti demokrácia kulcsintézményeivé váltak, hisz piramis-szerű, bürokratikus felépítésüknek köszönhetően biztosítani tudták a politikai centrum és a helyi közösségek közötti folyamatos, oda-vissza információáramlást. E folytonos, interaktív kapcsolat képviselő és képviselt között a modern képviseleti demokrácia lényege. Addig, amíg az állampolgárok társadalmi identitásában fontos szerepet játszott a makrocsoport szerinti („osztály”-) hovatartozás, addig kiválóan működött a képviseleti demokrácia szervezeti tagságon és szoros pártoló együttműködésen alapuló intermediációs rendszere állam és polgár között.

A demokratikus képviselet egykor jól működő közvetítőrendszerei az elmúlt évtizedekben világszerte válságba kerültek: egyre kevesebb ember érezte azt, hogy társadalmi helyzeténél fogva magától értetődően kötődik osztály-alapú politikai szervezetekhez. A tömegpártok, tömeges szakszervezetek és civil szervezetek eltűntek, kiürültek, és nem lépett semmi a helyükbe.Ahogyan a pártok és a velük kapcsolatban álló civil szervezetek tömeges tagsága szétmorzsolódott, úgy halványult el a politika mint osztályok közötti erőszakmentes harc víziója és erősödött fel a késő modernitásra jellemző individualista (liberális) politika-kép, amely a demokratikus képviseletet nem a tömegpárt folyamatos képviseleti-akaratképzési mechanizmusaival azonosította, hanem a tagság nélküli elitpártok választási küzdelmeivel. Ezen individualista nézőpontból tekintve a választópolgár nem úgy definiálódik, mint egy osztály politikailag integrált tagja, hanem mint piaci fogyasztó és/vagy mint médiaközönség, amely a parlamenti választások alkalmával kinyilvánítja preferenciáit és/vagy lelkesedését a „jobb jelölt” iránt. A kialakuló liberális konszenzus politikus és választó viszonyát termelő és fogyasztó, illetve előadó és közönség viszonyaként ragadja meg, a képviselet fogalmát pedig a fogyasztók és közönségek négy évenkénti tetszésnyilvánítására redukálja. A demokrácia közkeletű, liberális koncepciója az állampolgár-individuumok politikai képviseletét a 4 évenkénti választás aktusával azonosítja.

A liberális konszenzus elrejti, hogy a tömegpártok szétesése után kialakult elitista politikai rendszerben alapjaiban sérül a képviseleti demokrácia alapértéke: a folyamatos és több szintű interakció képviselők és képviseltek között. E sérülések, és a tény, hogy semmi nem orvosolja őket a tömegpártok halála óta, persze liberális nézőpontból is láthatók, ahonnan nézve a tömegpártok és szakszervezetek eltűnése sajnálatos ugyan, de nem ejt halálos sebet a demokrácia testén. Ez a nézet nehezen tartható. Képviseleti demokráciáról beszélni a polgárok tömeges bevonódása és képviselőikkel folytatott folyamatos interakciója nélkül ugyanolyan, mint szocializmusról beszélni közösségi tulajdon nélkül: egy „létező” politikai rendszer igazolása egy fiktív utópia segítségével.

A liberális konszenzus rossz választ ad korunk egyik kulcskérdésére: arra, hogy mi lesz a politikai képviselet és a képviseleti demokrácia sorsa ott és akkor, amikor és ahol a polgárok nem csatlakoznak tömegesen politikai intézményekhez, amelyek fokozatosan eltávolodnak a társadalomtól. A valódi, folyamatos viszonyként és nem négyévenkénti aktusként értelmezett képviselet intézménye ugyanis a demokrácia és a szabadság kulcsa: a demokrácia legoptimálisabb, legmagasabb szintű formáját valósítja meg. A demokrácia jövője a képviseleti közvetítő rendszerek működőképességén múlik, e rendszerek biztosítják ugyanis a hatalom gyakorlásának és ellenőrzésének tömeges élményét, amely a „létező liberális demokrácia” modelljéből egyre inkább hiányzik.

A ’89-es „létező” liberális demokrácia kritikájához szakítanunk kell azokkal a régi automatizmusokkal, amelyek magától értetődő mintának tekintették a Nyugaton „létező” rendszereket és közkeletű elméleti modelleket. Az importált standard modellek – a Freedom House demokrácia-mutatói, vagy az elitdemokrácia tankönyvi elméletei – maguk is részei annak a liberális konszenzusnak, amelynek hiányosságait orvosolnunk kell. Tovább jutunk, ha azt a nemzetközi mainstreamben egyre erősödő megközelítést követjük, amely a ma „létező” liberális demokráciákat nem tekinti automatikusan képviseleti demokráciának, lévén, hogy ezek csak részben, vagy alig adnak teret a demokratikus képviselet folyamatainak. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezt a – radikálisnak semmiképp sem nevezhető, sokkal inkább egy (intézmény)történeti tudatosságról árulkodó – álláspontot nem normatív politika- és alkotmányelmélettel foglalkozó szakemberek képviselik, hanem olyan kutatók, akik tisztában vannak a modern tömegdemokráciák gyakorlati működési folyamataival, és belátják, hogy a társadalmi közösségek valós, azaz folyamatos és interaktív képviselete nélkül a modern tömegdemokrácia rendszere nem működőképes.

Ezt az elméleti kritikát a legkonzisztensebb módon a demokrácia és kormányzás empirikus működésével foglalkozó szakemberek fogalmazták meg: a mottóban idézett Alain Touraine (aki a francia szociológia legnagyobb alakja Bourdieu mellett és a társadalmi mozgalmak kutatásával szerzett világhírt), a holland történész, Frank Ankersmit (akit okkal tarthatunk a legnagyobb posztmodern történésznek), a politikai pártokat és pártrendszereket kutató politikatudósok, Peter Mair és Richard S. Katz; és a késő kapitalizmus működését politikai gazdaságtani eszközökkel feltáró Colin Crouch. Ugyanezt az álláspontot képviseli Nadia Urbinati (2014), aki a mai politika legjellemzőbb gyakorlatairól (a technokrata, a populista és a plebiszciter politikáról) mutatja ki, hogy szemben állnak a demokratikus képviselet eszméjével és örökségével. Touraine (1997), mint láttuk, explicite elutasítja a liberális demokrácia általános kategóriáját és attól külön választja a „nem-demokratikus liberális rezsimeket” (amilyen véleményem szerint a ’89-es magyar rendszer is volt). Ankersmit szerint a jelenkor nyugati politikai rendszerei sok szempontból pusztán csak „bitorolják” a képviseleti demokrácia nevet, mert ma már nem azok. (Ankersmit 2002: 123) Mair és Katz (Mair 2002) szerint a mai politikai pártok „kartellpártokként” működnek, elszakadva a társadalomtól, az államba integrált oligarchikus politikai osztály által kontrolláltan. Crouch egyszerűen „poszt-demokráciának” nevezi a mai kor liberális demokráciáit (2004). A négy szerző egyaránt a demokratikus képviselet válságára építi a „létező” liberális demokráciák kritikáját.

Ez a nézőpont egy olyan demokrácia-definíciót von maga után, amely nem belsőleg koherens, fundamentális normák formális érvényesülését kéri számon, hanem a képviseleti gyakorlatok „jóságát” vizsgálja. Míg a liberális demokrácia fogalma meghatározható néhány formális normatív kritérium segítségével (pártalapítás és képviselőként való indulás szabadsága, választások tisztasága, többpártrendszer, média feletti politikai ellenőrzés hiánya, az alkotmányos alapjogokat védő intézmények függetlensége), addig a képviseleti demokrácia definíciója sokkal inkább egy gyakorlatias, szociológiai kérdés: megfelelően működnek-e, elég ember számára elérhetők-e a folyamatos és interaktív demokratikus képviselet intézményei? Ha igen, akkor a demokratikus képviseletet ellátó szervezetek erősek, és el tudják érni, hogy a demokratikus kontroll egyre több társadalmi mező irányításában jelenjen meg, behatoljon az államigazgatásba is, a szakpolitikai munkába, a sportba, a tudománybaEkkor a képviseleti demokrácia működik, mert képes folyamatosan tovább-demokratizálni magát és a demokratikus kormányzás gyakorlatai fokozatosan szervesülnek a társadalomban. Ha azonban a képviselet gyakorlatai nem „elég jók” – bármennyire bizonytalan is, hogy mi az „elég jó” -, akkor a demokrácia nem szervesül, épp ellenkezőleg, a demokrácia intézményei eltávolodnak a társadalmi élettől, kiüresednek, idegenné és értelmetlenné válnak, a „fenti” világ részévé, amelynek semmi köze a „lentiek” életéhez. Az alábbiakban három szociológiai kritériumot fogalmazok meg a képviseleti demokrácia „elég jó” működésének vizsgálatához.

  1. A képviselő „karnyújtásnyi” közelségben vannak az átlagember számára.A képviseleti demokrácia értékei sérülnek, ha az állampolgár nem tud „karnyújtásnyi” közelségben elérhető képviselőkhöz fordulni kifogásaival vagy igényeivel. A modern képviseleti demokrácia lényegét nem a képviselők szabad 4 évenkénti választása jelenti, hanem a képviselők elérhetősége, az, hogy a polgárt könnyen, magától értetődő módon megkereshető képviselők kapcsolják össze az állammal. A modern képviseleti demokráciában a demokratikus akaratképzés, a nép szuverén akaratának kifejezése nem egy pontszerű választási aktus, hanem egy folyamat, amely több párhuzamos szervezetben, több hierarchikus szinten megvalósuló interakció során jön létre.
  2. A képviselők nem kartellpárti katonák, hanem helyi „közösségi bizalmik”.A képviseleti demokrácia értékei sérülnek, ha a polgárt „kartellpártok” képviselik. Napjaink politikai pártjainak többsége „kartellpárt”, nem társadalmi szervezet, hanem az államba betagozódott elit-szervezet, amelyek e formájukban alkalmatlanok arra, hogy a képviseleti demokrácia főszereplőiként biztosítsák az állampolgárok politikai képviseletét. A kartellpártok arcai, tisztviselői, jelöltjei egyre inkább felülről kinevezett ügynökök, a pártvezetés által delegált katonák, nem pedig valós társadalmi bázissal bíró képviselők. Ezzel a helyzettel a pártok vezetése is küzd, hisz mindenki érzi a pártok legitimitáshiányos állapotát. Mégis, a kartellpártok krónikusan képtelenek arra, hogy valós közösségi bázissal rendelkező, helyi közösségek bizalmát élvező képviselőket nyerjenek meg maguknak. A jelöltállítás egyre inkább egy kontraszelektált folyamattá válik, a „hivatásos politikusi” szakma lényegét nem a „közösségi bizalmi”, hanem a „lojális katona” alakja testesíti meg.
  3. A képviselet folyamatosságát és interaktivitását biztosító képviseleti intézmények nem szorulnak háttérbe a „nép” egészének közvetlen akaratnyilvánítását biztosító intézmény (a parlamenti választás) mögött.Ha a demokratikus hatalomgyakorlást a választások pontszerű aktusára szűkítjük, elkerülhetetlenül fetisizáljuk a polgárok „szabad választását” mint a népszuverenitás egyetlen legitim megnyilvánulási formáját. Ez annak köszönhető, hogy a liberális konszenzus számára a hatalom alkotmányos korlátozása a kulcskérdés, a demokratikus akaratképzést egyetlen pontra, a választások pillanatára kívánja szűkíteni, ezzel azonban arra kényszerül, hogy ezt a pillanatot idealizálja, mint a nép szuverén akaratának megnyilvánulását. Ennek következménye, hogy a liberális modell cinkosává válik a népakaratra hivatkozó populista politikának, amennyiben ugyanúgy idealizálja és túlértékeli a parlamenti választások intézményét, és alsóbbrendűnek, felhatalmazás nélkülinek tekint bármilyen más képviseleti formát, amely a nép akaratának vagy érdekeinek képviseletét szeretné ellátni, de nem rendelkezik közvetlen és általános felhatalmazással. A liberális modell képviselői ezért többnyire nem szimpatizálnak a képviselők sorsolásának gondolatával, vagy a választani nem képes polgárok politikai képviseletének gondolatával. És ami még nagyobb baj, ezért becsülik alá a folyamatos és interaktív képviseletet ellátó, de közvetlen és a nép többségétől származó felhatalmazással nem bíró intézmények fontosságát. Egy képviseleti demokrácia szereplői a nép szuverén akaratát nemcsak a választás aktusában látják megnyilvánulni, hanem a tömeges képviseleti szervezetekben is, függetlenül attól, hogy ez utóbbiak aktuálisan a többségi akaratot képviselik–e, vagy épp kisebbségbe szorulnának. A jól működő képviseleti demokrácia logikája a pártok, szakszervezetek, civil szervezetek elegendően nagy társadalmi támogatottsága mögé ugyanúgy a „nép” szuverén akaratát vetíti oda, mint a választói többség mögé (amely természetesen soha nem azonos a „nép” abszolút többségével, és soha nem „szabad és tiszta” döntési eljáráson keresztül jön létre). A képviseleti demokráciában a nép szuverén akarata több párhuzamos és egyaránt tökéletlen csatornán keresztül nyilvánul meg – a jól működő képviseleti demokrácia tiszteletben tartja, hogy a nép szuverén akarata sosem mutatja meg magát közvetlenül, arra csak közvetett és torz eszközökkel következtetni lehet

A magyar demokrácia bukását azzal magyarázom, hogy a „jól működő” demokratikus képviselet fenti három kritériuma közül egyik sem érvényesült, és így a „fent” és a “lent” világa közötti szakadék hamar vált áthidalhatatlanná, a politikai elit elszámoltathatatlanná, a kormányzás folyamata átláthatatlanná.

 

A ’89-es rendszer elitizmusa

 

A létező liberális demokrácia 1989-es modellje azért szorul átfogó korrekcióra, mert annak liberális ihletésű intézményrendszere nem segítette elő a demokrácia szervesülését, nem tudta biztosítani a demokrácia számára létfontosságú önkorrekciós folyamatokat, az állandó belső reformokat, a demokrácia tovább-demokratizálását. A ’89-es rendszer ugyanis egy mélyen elitista berendezkedés volt: elitista volt politikai-közjogi intézményrendszerében, elitista volt eszmeiségében és elitista volt a társadalmi képzelet szabályozásában (ezalatt azt értem, hogy egy igen szűk kört jogosított fel arra, hogy válaszoljon a „mi lehetséges”, a „mit tehetünk” kérdéseire). 89 elitista intézményrendszere a politikai képviselet feladatát néhány elit pártra, a hatalom ellenőrzését a „fékek és ellensúlyok” elitintézményeire bízta – ahelyett, hogy lehetővé tette volna a politikai képviselet és akaratképzés valódi demokratizálását. ’89 elitista eszmeisége a Magyarországon kialakuló formális, elitista politikát úgy igazolta, mint a nyugati demokráciák természetes, magától értetődő állapotát.

Ez az elitista beállítódás már az első pillanattól kezdve tetten érhető abban, ahogyan a szereplők a „demokráciacsinálás” problémáit megfogalmazták. A „hogy fogunk mi itt demokráciát csinálni” tanácstalan kérdése leggyakrabban az alábbi formákban konkretizálódott: 1., hogyan tud majd a kormány stabilan kormányozni, 2., hogyan tudja az ellenzék érvényesíteni a saját szempontjait a kormány akaratával szemben, 3., ki ellenőrzi a médiát és a nyilvánosságot? E kérdések, melyek a demokrácia magától értetődő alapkérdéseinek tűntek, valójában a Mair és Katz által leírt kartellpárti demokrácia tipikus körülményeit tartják magától értetődőnek, mely körülmények közt a pártok nem képviseleti intézmények, hanem az országot kormányozni kívánó vállalkozócsoportok, egyazon professzionális elit tagjai, a médián és nem a pártszervezeten keresztül tartják a kapcsolatot a társadalommal. A ’89-es kezdet utáni időszak vitái és harcai nem a képviselet, hanem a kormányozhatóság, az elitkonszenzus és a médiaellenőrzés körül forogtak. Pedig a „hogyan lesz itt demokrácia” nyugtalanító dilemmája más formát is önthetett volna. A szereplők kérdezhették volna azt is: épp importálni készülünk egy rendszert, amely azon nyugszik, hogy az emberek különféle politikai szervezetek tagjai vagy szoros támogatói, és ezeken keresztül remélnek hatást gyakorolni a dolgok folyására. Mi lesz, ha az emberek nem lépnek be a pártokba, hogy fogják magukénak érezni ezt a rendszert, ha négyévente egyszer szólhatnak csak bele? Hogy építsünk demokráciát, ha alig vannak a megmozdulásainkon, ahol tagokat toborozhatnánk? Ha a demokratikus erők nem lesznek jelen az emberek életében, helyben, mi veszi rá majd a volt párttitkárt, a szakszervezeti bizalmit, a TSZ-elnököt, a régi rendszer helyben maradó vezetőit arra, hogy elsajátítsák a demokrácia kultúráját? Ezek a demokratikus képviseletre irányuló kérdések nem merültek fel komolyan a kezdet éveiben, ami talán érthető is, figyelembe véve a kor nemzetközi trendjeit és erősödő liberális korszellemét. Ez a kezdeti elitizmus érthető, és nem predesztinál bukásra. A tragédia az, hogy 10 évvel később már egyértelműen látni lehetett, hogy a demokratikus intézményrendszer elidegenedik a társadalomtól, bemerevedik két párt és két klientúra oligarchiájába, hogy a politikai elit felülről szervez társadalmi identitásokat és tömegeket maga alá, hogy egy a képviseleti demokrácia rendszerével ellentétes képződmény kezd kialakulni, amelyet Touraine „politikai tömegtársadalomnak” nevez. A köztársaság második, hanyatló évtizedének már az elején érzékelni kellett volna, hogy a modell nemhogy nem szervesül a társadalomba, hanem egyre távolodik attól. Az előre kódolt elitizmus korrozív hatása ekkor mutatkozott meg, a rendszer revíziójáról szóló széles körű diskurzus elmaradásában, az elitista status quo őrzésében és természetesnek tekintésében.

A ’89-es liberális intézményes modell lényegét tekintve mélyen elitista volt, hisz a vezető elitek köreibe utalta mind a hatalom gyakorlásának feladatát („kartellpártok”), mind a hatalom ellenőrzéséét („fékek és ellensúlyok”). A hatalom gyakorlásának kérdése az elitpártok választási versenyére és az ott született többségi döntésre korlátozódott. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a hatalom korlátozásának kérdése. Ezt a „fékek és ellensúlyok” rendszere valósította (volna) meg, melynek lényege, hogy az állam intézményrendszerén belüli, vagy ahhoz szorosan kapcsolódva működő elit-szereplők kölcsönösen ellenőrzik és korlátozzák egymás hatalmát, és ezzel biztosítják a politikai hatalom elszámoltathatóságát. A „fékek és ellensúlyok” ’89-es rendszere két szereplőcsoportot állított a kormányzati túlhatalom útjába. A rendszer egy sor lehetőséget biztosított az aktuális politikai ellenzék számára, hogy a kormány munkáját kritizálja (parlamenti viták), felügyelje (bizottsági munka), megvétózza (kétharmados törvények). Emellett a ’89-es modell a politikai folyamatot (kormányzás, törvényalkotás, választások, népszavazás, propaganda) független intézmények ellenőrző hatalma alá rendelte, ellenőrző jogosítványokat adott egy sor kormányfüggetlen elitintézmény (független állami hivatalok, újságírók, ombudsmanok, Alkotmánybíróság, köztársasági elnök) kezébe.[iv]

A ’89-es modell elitizmusa azonban azzal a következménnyel járt, hogy a ”fékek és ellensúlyok” rendszerének szereplői közül egyedül a mainstream politikai pártok hivatkozhattak a néptől kapott politikai felhatalmazásra. Mivel a modern demokráciában e felhatalmazás igazol mindennemű hatalmat, a ’89-es modell magában hordozta annak kockázatát, hogy a politikai felhatalmazás birtokában lévő pártokat csak kevéssé tudják korlátozni a hasonló felhatalmazással nem bíró elitszereplők (újságírók, Számvevőszék, médiahatóság, Nemzeti Bank, köztársasági elnök stb).[v] A 2000-es évekre az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a „kartellpártok” működnek elszabadult hajóágyúként a rendszerben, hanem azok legfelsőbb vezetése is, amelyek tevékenységét maguk a pártok sem voltak képesek korlátozni. A pártok legfelsőbb körei külön kasztot képeztek a kasztosodó politikai osztályon belül, és a háttérben biztosították a nagypártok együttműködését(ennek fő terepei a Puch-Simicska tengelyként ismert közpénzszivattyú, az ügynökkérdés örökös elnapolása, a kétpárti médiamutyik, a pártfinanszírozás, a pártközeli civil szervezetek állami vagy önkormányzati finanszírozása, az állami cégek felügyelőbizottsági helyeinek rotálása, a kispártok kiszorítása, és így tovább). A nép akaratát egyedüliként képviselni hivatott elitpártok és pártelitek ott éltek vissza a nép általi „felhatalmazásukkal”, ahol tudtak. Ahelyett, hogy korlátozták volna egymás antidemokratikus törekvéseit, támogatták egymást a demokratikus keretek lebontásában, és egy a társadalomtól teljesen elszakadt politikai oligarchiába tömörültek.[vi]

Az oligarchikus elitpártok igen hatékonyan működtek együtt a ’89-es szabályok és keretek kijátszásában, miközben az együttműködés minimumára sem voltak hajlandók, amikor a társadalmi élet új szabályainak, új kereteinek kitalálásáról és érvényesítéséről lett volna szó. A politikai elit viselkedésének ilyen mértékű aberrációját nem volt képes elviselni ’89 elitista politikai rendszere, amely épp abból indult ki, hogy a hatalmat gyakorló néhány elitpárt képviselői, a hatalmat ellenőrző néhány elit-intézmény kontrollja mellett, képesek betartani a civilizált verseny alapszabályait. A kartellbe tömörülő politikai oligarchia azonban a 2000-es évektől kezdve fokozatosan zabálta fel a ’89-es rendszerben megálmodott intézményes autonómiák egy részét. Aztán 2010, a kartell felbomlása után az egyeduralkodóvá vált kormánypárt maradéktalanul felszámolta a ’89-es „fékek és ellensúlyok” rendszerét. Visszatekintve jól látható, hogy a ’89-es intézmények nemhogy nem voltak képesek korlátozni a politikai oligarchia térfoglalását, hanem hallgatólagos együttműködésükkel lehetővé tették, hogy a „kartellpártok” és a mögöttük álló gazdasági érdekcsoportok demokratikusnak tüntessék fel az érdekeinek megfelelő Patyomkin-rendszert.

A ’89-es liberális demokrácia rendszerének alapvető tévedését ott találjuk, hogy mind a politikai képviselet feladatát, mind a kormányzati hatalom ellenőrzésének feladatát az elitek hatáskörébe utalta. Ezzel a ’89-es modell uralkodó intézményei és eszméi elfogadták és szentesítették az elit és a társadalom, a „fent” és a „lent” elkülönülését. Ha a magyar társadalom polgárai ’89 óta úgy érzik (és mint a romló bizalmi adatok mutatják, egyre ellenségesebben érzik ezt), hogy politikusaik a fellegekben lakozó, érinthetetlen, kasztszerű politikai osztályba tömörültek, akkor ezt a gyakorlati tapasztalatot joggal vezethetjük vissza ’89 rendszerhibájára: „fent” és „lent” elkülönítésére. A ’89-es alkotmányos berendezkedés ugyanis (betűjében, szellemében, intézményeiben) szinte kizárólag a „fent” (az állam intézményrendszere és az annak részeként működő pártpolitika) és a „lent” (a polgár, a civil társadalom, a helyi társadalom, a nép) világára fókuszált. A „fent” világába utalta a hatalom gyakorlásának és ellenőrzésének feladatát (parlamenti pártok, fékek és ellensúlyok), míg a „lentiek” világával kapcsolatban elsősorban arra törekedett, hogy biztosítsa a polgárok egyéni jogait – beleértve a helyi közösségek önrendelkezési jogát is.

„Fent és lent” ’89-es modellje két alapvetően fontos előfeltevéssel élt. Az egyik, hogy a modell szerint a nép akaratát képviselő politikai pártok egyértelműen a „fenti világ” részei: költségvetésüket az állam fedezi, a parlamentbe csak már megállapodott, pártszerűen működő alakulatoknak van esélye bejutni, a független jelöltek száma alacsony. A ’89-es modell elfogadta a politikai pártok társadalmi beágyazatlanságát, a pártokat tulajdonképp beemelte az államba és intézményesítette azok elszakadását a civil társadalomtól. A ’89-es modell működtetői a pártokra nem mint társadalmi szervezetekre tekintettek, hanem mint az állam irányításáért versengő vállalkozócsoportokra, amelyek négy évenként megküzdenek a választók felhatalmazásáért.[vii] A másik ’89-es előfeltevés szerint a „lentiek” jogai és szabadságai nem abból származnak, hogy részt vehetnek a politikai képviseletet megvalósító társadalmi intézményekben (hisz a képviselet lehetőségét monopolizáló pártok nem ilyenek): a „lenti” szféra jogai és szabadságai ugyanis a „fenti” szféra civilizált, önkorlátozó működéséből eredeztethetők.[viii] A ’89-es modell működtetői és ideológusai azt feltételezték, hogy ha a „fent” szereplői kölcsönösen korlátozni tudják egymást, e korlátok fokozatosan belsővé válnak, és kialakul majd az a civilizált hatalomgyakorlási mód, amely a beágyazott demokráciákban a „lentiek” egyéni jogait és önérvényesítési igényeit biztosítani tudja.

Fent és lent ilyen elválasztásával ’89 liberális ihletésű rendszere teljesen figyelmen kívül hagyta az állam és a polgár közötti közvetítések „középső” terét, azt a teret, ahol a demokratikus képviselet gyakorlata – és voltaképp maga a demokrácia – működik. Mint láttuk, a klasszikus képviseleti demokráciákban a tömegpártok, valamint a hozzájuk szorosan kapcsolódó országos érdekképviseleti és civil szervezetek töltötték be a politikai közvetítés és képviselet közbülső terét. A ’89-es modell képviselői figyelmen kívül hagyták ezt a „fent” és a „lent” világa közt húzódó szférát, és intézményesítették a valós politikai képviselet nélküli képviseleti demokrácia fából-vaskarika rendszerét.[ix] Így aztán a ’89-es rendszer képviselői hiába igyekeztek „szétszórni” a politikai hatalmat: mivel csak a „fent” elitszereplőinek osztottak lapot, a ’89-es hatalom-megosztási modell megerősítette a „fent” bástyáit: a „fent” és a „lent” közé egy vízszintes sáncot húzott a társadalmi térben. Ez a fent és lent között húzódó fal keresztbe metszette az állam és polgár közötti közvetítés terét, lezárta az utat azon függőleges csatornák előtt, amelyek lehetővé tennék a „lenti” társadalom hatékony politikai képviseletét az állam és a kormányzat „fenti” erőcentrumaiban.

Az a gondolat, hogy a „nép akaratát” nem csak parlamenti pártok képviselhetik a politikai térben, nem volt jelen a „fékek és ellensúlyok” alkotmányos rendszerében. A hatalom társadalmi ellenőrzésének gyakorlata nem terjedt túl a „helyi érintettek” esetleges meghallgatásán, a néhány kivételtől eltekintve formális civil részvételen a törvény-előkészítésben, vagy politikailag kézivezérelt civil csoportok machinációin (lásd pl. a közmédia civil „ellenőrzését”). A képviselet és a kontroll elitista rendszere lehetetlenné tette, hogy újabb és újabb szereplők lépjenek fel „a nép nevében”, akik – akár a polgárok akaratát képviselve, akár a közérdek nevében kritizálva a hatalmat – megjeleníthették volna mindazok hangját, akik sérelmeket szenvedtek, és akik nevében követelni lehetett volna a „létező” demokrácia tovább-demokratizálását (vagyis a rendszer átláthatóbbá, méltányosabbá, befogadóbbá, ellenőrizhetőbbé tételét stb). A ’89-es rendszer egy olyan demokráciává vált, amely nem tudja magát tovább-demokratizálni, sőt, épp ellenkezőleg, kiürül, intézményei idegen és értelmetlen zárványként léteznek a társadalom szemében. Ezt nem csak a magyar polgárok érezték így. A demokrácia minőségét monitorozó nemzetközi szervezetek adatai szerint a 2000-es évek közepén megállt a demokratizálódás folyamata, megállt Magyarország konvergenciája a nyugati modellhez, és az évtizedes javuló tendenciák után visszaesett a közintézményekbe és politikai pártokba vetett állampolgári bizalom, romlott a kormányzat elszámoltathatósága, nőtt a korrupciós fertőzöttség, romlott a kormányzás hatékonysága, a szabályozás minősége, nőtt a politikai instabilitás, kárt szenvedett a jogállamiság (rule of law).[x]

A ’89-es létező liberális demokrácia a 2000-es évek közepétől tetszhalott volt.

 

A demokratikus képviselet közvetítőrendszerei – intézményes javaslatok

 

Az alábbi javaslat lényege, hogy a „fékek és ellensúlyok” liberális ihletésű intézményrendszere mellett fel kell építeni egy másik, azzal azonos súllyal bíró intézményrendszert, a „demokratikus képviselet közvetítő rendszerét”. E rendszer célja, hogy a politikai képviselet folyamatosan és interaktív módon működő csatornáit felépítse egy olyan környezetben, amelyben tömeges politikai szervezetek egyáltalán nem léteznek. A javaslat a korábbiakban javasolt három kritériumot alkalmazza a demokratikus képviselet intézményeinek kiépítésére. Ennek megfelelően a rendszer célja, hogy

  1. minél több polgár számára biztosítsa azt a lehetőséget, hogy politikai és civil „képviselőket” tudhasson maga körül elérhető, karnyújtásnyi távolságban, hogy mindenki számára rendelkezésre álljanak asztalok, amiket verni lehet, képviselők, akik hitelesen ígérik a sérelmek és igények politikai képviseletét;
  2. olyan képviselők jelenhessenek meg, akik nem kötődnek pártokhoz, hanem alulról, saját jogon, az őket követő emberek jogán vehessék birtokukba az oligarchizálódó pártokat, újra kialakuljon egy egyensúly a pártelit és a helyi pártvezetők, közösségi bizalmik közt;
  3. párhuzamos képviseleti csatornákat tartson fenn, amelyek némelyike közvetett és részleges felhatalmazáson alapul, de folyamatos és interaktív képviseletet biztosít, mások pedig közvetlen és általános felhatalmazást biztosít, folyamatos és interaktív design nélkül. E csatornák egyike sincs kiemelve, de együtt betölthetik azt a szerepet, amit a tömegpárt valaha betöltött.

A ’89-es, liberális ihletésű politikai-közjogi berendezkedés korrekciója azon a felismerésen alapul, hogy a liberális modellből könnyen kinőhet egy a fentet a lenttől elválasztó sánc, ezért ennek ellensúlyozásaképp sok párhuzamos képviseleti csatornát kell létrehozni, amelyek mindegyike a „népakarat” közvetítését látja el. E modell intézményesíti a lehetséges „népakaratok” és képviselőik versenyét, és azt részben kiviszi a pártpolitikai versengés teréből, de nagyrészt azért, hogy segítse azon „képviselők” politikai karrierjét, akiket a pártok nem találnának meg, és akik saját támogatottságuk jogán válhatnának pártok képviselőivé, és demokratizálhatnák az oligarchizálódó pártszervezeteket.

A képviseleti modellben a politikai párt csak egy a politikai képviselet intézményei közül, csak egy az államot és polgárt összekapcsoló függőleges csatornák közül, mert egy sor más intézmény is a rendelkezésére áll mindazok számára, akik polgártársaik érdekeit, akaratát képviselni szeretnék. Persze a politikai pártok versenye e modellben is központi fontosságú szerepet játszik a nép akaratának érvényesítésében. Mégis, a társadalmi részvétel a politikában jóval szélesebb, a párt jóval demokratikusabb, a politikai osztály jóval kevésbé zárt és oligarchikus, mint a “létező” liberális demokráciában. A demokratikus képviselet közvetítőrendszerei mélyítik és pluralizálják a politikai képviselet jelenlegi gyakorlatát, megteremtik a valódi népképviseletet. A parlamenti pártok mellett egy sor más szereplőnek téve lehetővé, hogy a nép akaratát politikailag képviselje, hogy a „néptől” (és nem pusztán valamely érdekcsoporttól) származó felhatalmazás jogán vegyen részt a politikában.

Az alábbiakban – a nemzetközi politikai gondolkodás fősodrából származó ajánlásokból és elemzésekből gyakorlati ajánlásokból, elméleti elemzésekből kiindulva – áttekintem, milyen intézmények szolgálhatnának a politikai képviselet függőleges csatornáiként a demokratikus képviselet közvetítő rendszereében. A javaslatokat ihlető egyik legfontosabb forrás az Európa Tanács által felállított nemzetközi kutatócsoport munkája, a „Demokrácia jövője Európában” című „zöld könyv” volt.[1]

 

  1. A pártok oligarchizálódását akadályozó intézmények bevezetése

A „nulladik” pontban néhány olyan javaslatot ismertetek, amelyek a „létező” liberális demokrácia radikálisabb reformja nélkül is képesek a pártok oligarchizálódását mérsékelni. Ezek önmagukban még nem kezelik magát az okot, azaz a képviselet válságát, nem teremtik meg a demokratikus képviselet sokcsatornás közvetítőrendszerét, ami a javaslatom lényege, mégis, demokratikusabbá tehetik a jelenleg működő, „kartellpárti” rendszert. A jelöltállítás rendszerének reformja, a pártfinanszírozás reformja, a választási rendszerek reformja egyarán elkerülhetetlen, és e reformok mindegyikére léteznek olyan, már működő nemzetközi példák, amelyek képesek lehetnek oldani a demokratikus képviselet blokkjait, megakadályozni a pártelitek oligarchikus hatalmát, és erősíteni a képviselet gyakorlatát, intenzívebbé tenni a képviselő és képviselt közötti viszonyt.

A pártfinanszírozás átláthatatlansága mindenhol probléma, a pártok a fejlett demokráciákban általában többet költenek a kampányaikra, mint amennyit legálisan elkölthetnének. A pártokat, jelölteket támogató gazdasági szereplők adományait transzparenssé kell tenni, de ez önmagában még nagyon kevés, nem elég ahhoz, hogy a pártok ne az üzleti lobbik, hanem az általuk képviselt emberek érdekeinek megfelelően cselekedjenek. A megoldáshoz az vinne közelebb, ha a pártok támogatása közösségi forrásokból történne egyfajta voucher-rendszerben, amelyben minden állampolgár a rá eső közpénzt maga oszthatná el a pártok és jelöltek között.

A pártelitek hatalmát és a helyi szempontok érvényesülését, a képviseleti elv megerősödését segítheti elő a nyílt listás vlasztási rendszer, amelyben a szavazók nem csak pártlisták között választanak, de a listán szereplő jelöltek közül is kiválaszthatnák, ki kerüljön a parlamentbe. Így a pártlista összeállítását nem a pártelitek végzik kizárólag, hanem abba a választók is beleszólnak. Ma Európa legtöbb államában nyílt listás rendszer működik, valamilyen formában.

A demokratikus képviselet gyakorlatát erősítő alternatív választási rendszer a Single Transferable Vote rendszer, amely a világon jelenleg is sok helyen működik, önkormányzati és tartományi szinten. A rendszer a pártlistás szavazás és az egyéni jelöltre való szavazás eljárásait kombinálja, annak érdekében, hogy a jelöltek ne függjenek a pártelitek támogatásától, hogy a rendszer mind a listás, mind az egyéni rendszereknél szabadabban, az elit-kontrolltól függetlenebbül működjön. A rendszer lényege, hogy a szavazók preferenciasorba rendezik a pártok által támogatott és a független helyi jelölteket, így nemcsak egy szavazatot adnak le, hanem lényegében mindenkiről szavaznak. A választók ezzel egyéni jelöltekre szavaznak, nem pártokra, másrészt másodlagos, harmadlagos stb. preferenciáik is beszámíthatók a szavazásba. A rendszer erősíti az elszámoltatható helyi jelölteket a párt-ejtőernyősökkel szemben, lehetővé teszi a választóknak, hogy több preferenciát fejezzenek ki egyszerre, és ami a lényeg, moderálja a győztes mindent visz elvet – de nem a szokásos módon, vagyis pártlistás szavazással, hanem úgy, hogy több egyéni jelöltet lehet választani.

A jelöltállítás, a pártfinanszírozás és a szavazás folyamatait, magától értetődően, transzparensebbé és demokratikusabbá tehetik az új infokommunikációs technológiák. Az e-demokrácia eszközei kiszélesíthetik a részvételt a pártok belső döntéshozatali és jelöltállítási mechanizmusaiban, erősíthetik a civil kontrollt – e lehetőségek közismertek, de még kevéssé kihasználtak.

 

  1. Pártokat elutasítók parlamenti képviselete

A választások után gyakran levont tanulság, mely szerint a szavazók jelentős hányada „orrbefogva”, „kesztyűben”, „jobb híján” adta le szavazatát, az elitista politikai rendszer egyik alapvető anomáliájára utal. Mégpedig arra, hogy a „szabad választások” elve csak az aktuális politikai kínálat elemei közti választásra vonatkozik.[2] Ez az elv azonban nem biztosítja azt, hogy a kínálat egésze, azaz a választható pártok köre, valóban a választók akaratával egyezően alakuljon ki. Biztos, hogy a választók jelentős része kényszerűségből veti alá magát az aktuális kínálatnak, amely többnyire akaratától teljesen függetlenül vált kiábrándítóan szűkössé (jellemzően MSZP versus Fidesz). Egy képviseleti rendszerben lazítani kell e kényszereken, meg kell oldani a pártot választani nem akarók parlamenti képviseletét.

Az aktuális párt-kínálattal elégedetlen szavazók számára biztosítani lehetne, hogy leadott szavazataikat ne pártok, hanem sorsolt független jelöltek képviseljék a Parlamentben. A szavazólapok utolsó sorában szerepelhetne ez az opció (NOTA, None Of The Above opció): „szavazatommal nem a fenti pártok valamelyikét kívánom támogatni, hanem független képviselőjelölteket”. A független képviselőjelöltek kiválasztására a sorsolás a leginkább magától értetődő módszer. A pártokat nem választó, de a maguk számára parlamenti képviseletet igénylő (és a sorsolás intézményét elfogadó) választók képviseletét olyan, pártpolitikai múlttal nem rendelkező jelöltek láthatnák el, akik a választásokat megelőzően (esetleg alkalmassági vizsga letétele után – amit ez esetben a pártok jelöltjeinek is le kellene tenni) egy független képviselőjelölti adatbázisba regisztrálják magukat. Ezen adatbázisból sorsolás útján lehetne kiválasztani a kiábrándult polgárok parlamenti képviselőit. A mandátumok számát a NOTA opcióra érkező szavazatok arányából kiindulva határoznák meg.

 

  1. Jogkiterjesztő mandátumok

Az az abszurd helyzet, hogy egy 10 milliós ország kormányfője 2,7, majd 2,3 millió választópolgárra hivatkozva hirdetheti meg a nemzet forradalmát, semmiképp sem nevezhető váratlannak, inkább csak torzítva nagyítja fel az addigi rendszer ismert hibáit. Az elmúlt 25 év során átlagosan kb. 4,5-5 millió ember vett részt az országgyűlési választásokon, míg az ország másik fele nem szavazott. E nem szavazó tömegek jelentős része nem szabad akaratából marad távol, hanem azért, mert társadalmi helyzete elzárja őt a politikai jogok gyakorlásától.

A jogkiterjesztő mandátumok betöltői a politikai jogokkal nem rendelkező polgárokat képviselnék a politikában. A politikai értelemben cselekvésképtelen polgárok (gyerekek, fogyatékosok, hajléktalanok, írástudatlanok, mélyszegények, demens idősek) egy elitista demokráciában magától értetődően szorulnak ki a politikai rendszerből, pedig politikai képviseletük igenis megoldható lenne.[3] Járható út lehet, ha a cselekvésükben korlátozott egyes csoportok tagjai a külön őket képviselő listákról választanának (pártokhoz nem kötődő) képviselőt. Az ítélőképességükben korlátozott polgártársainkat pedig az érdekükben dolgozó civil szervezetek által konszenzuálisan választott jelöltek képviselhetnék. E „jogkiterjesztő mandátumok” gondolata hasonlít a nemzetiségek országgyűlési képviseletének ötletéhez – annál azonban jóval kevésbé problematikus. Mert míg a nemzetiségi képviselet politikai jogokkal bíró polgárok egy kiemelt csoportjának adna különleges bánásmódot (és valóban sértheti a szavazatok egyenlőségének elvét), addig a jogkiterjesztő mandátumok azokat képviselik, akik politikai jogaikat gyakorolni képtelenek, vagy azok gyakorlásától önkényesen elzártak, és emiatt a többi jogukban is különösen sérülékenyek. E politikailag jogfosztott polgárok parlamenti képviselete tovább mélyítené a demokráciát, kiemelné e csoportokat a láthatatlanságból.

A politikai jogfosztottakat képviselő mandátumok betöltői helyet kaphatnának több politikai intézményben is: a jelenleg létező intézmények közül a Parlamentben, vagy az új képviseleti intézmények közül a Civil Parlamentben, vagy a Civil esküdtszékeken (ld. alább).

 

  1. Civil esküdtszékek a népszavazások és nagyberuházások ellenőrzésére

A társadalom feje fölött zajló politikai játszmák talán legvisszataszítóbb példái a népszavazások és a nagyberuházások. Ezek sok tekintetben egymás ellenképei, mégis, együtt tekintve világítanak rá a legjobban a társadalmi ellenőrzés hiányára. Magyarországon népszavazásokat többnyire piszlicsáré ügyekben tartottak, amelyekben ugyan lehetővé tették a „népnek”, hogy kifejezze véleményét, de a „demokratikus” döntéshozatali folyamat a politikai színház és hatalmi harc puszta kulisszájává züllött. Ez volt a helyzet a 2004-es, kettős állampolgárságról tartott, és a 2008-as, vizitdíjról és tandíjról tartott népszavazással. Mindeközben a legnagyobb beruházások, mint a 4-es metró vagy Paks, óriási mennyiségű, másra is fordítható közösségi erőforrást emésztettek/emésztenek fel, a közösség viszont semmilyen lehetőséget nem kap az állítólag az érdekében megvalósított projektek befolyásolására.

Az eddigi elitista berendezkedés a népszavazási kezdeményezések felügyeletét az Országos Választási Bizottságon keresztül, a nagyberuházások felügyeletét pedig a Számvevőszéken és parlamenti bizottságokon keresztül kívánta megoldani. A népszavazások és nagyberuházások ellenőrzését ezen elitintézmények mellett alkalmi (fizetett) „civil esküdtszékek” végezhetnék: olyan 10-20 fős testületek, amelyek tagjait véletlenszerűen sorsolják ki az e feladatra jelentkező, pártokhoz nem kötődő jelöltek közül. A civil esküdtszékek feladata az lenne, hogy a kormány, az ellenzék és a civil szféra véleményeinek mérlegelése után eldöntse, hogy a népszavazás vagy a beruházás az adott formájában a közösség érdekeit szolgálja-e. Ha az esküdtek többsége valós veszélyt lát arra, hogy a vizsgált kezdeményezés partikuláris érdekeket szolgálhat, megvétózhatja annak változatlan formában történő kivitelezését.

 

  1. Civil Parlament felhatalmazása a kétharmados törvények helyett

A liberális demokrácia magyar rendszerében a kormányzati túlhatalom egyik legfontosabb korlátját a kétharmados törvények jelentik. Ezek a parlamenti ellenzék hozzájárulásához kötötték a társadalmat érintő legfontosabb reformok véghezvitelét. ’89 elitista rendszerének megalkotói azonban nem számoltak két fejleménnyel: egyrészt azzal, hogy a felek kompromisszumképtelensége miatt e törvények a reformok legfontosabb gátjának bizonyulnak majd, másrészt azzal, hogy az elit borzasztó teljesítménye miatt az egyik elitfrakció oly mértékben roppanhat össze, hogy a rivális kétharmados többséget szerezhet és felszámolhatja a rendszer egészét. A kétharmados törvények története talán a leginkább nyilvánvaló cáfolatát jelentik az elitista hatalommegosztással, az önkorlátozó elittel kapcsolatos ’89-es, liberális illúzióknak.

A javasolt új képviseleti rendszerben nem az aktuális ellenzék, hanem egy Civil Parlament hozzájárulásától függene a sarkalatos törvények megalkotása. A Civil Parlament tagjait részben sorsolás útján jelölnék ki – mint a civil esküdtszékeket és a pártokból kiábrándultak képviselőit – részben pedig civil szervezetek delegálnának képviselőket. A Civil Parlament évente ülésezhetne 1-2 hónapot, tagjai fizetett szabadságra mehetnének munkahelyükről (a javadalmazás megegyezne a parlamenti képviselők bérével). A Parlament feladata, hogy az adott évben a kormány által beterjesztett sarkalatos törvényekhez hozzájárulását adja, azokat módosítsa, vagy elutasítsa. A Civil Parlamenthez a civil szervezetek és a parlamenti pártok egyaránt benyújthatnának módosító indítványokat. E módosítók társadalmi vitája már jóval a Civil Parlament ülése előtt elkezdődne.

 

  1. Kihívók

Az elitista ’89 rendszerének egyik legsúlyosabb betegsége – amely önmagában is magyarázza a rendszer végelgyengülését – az volt, hogy a politikai elit utánpótlására kizárólag a parlamenti pártok csatornáit tartotta fenn.[4] Ebből fakadóan a ’89-es politikai elit utánpótlásába olyan fiatalok jelentkeztek, akik a pártrendszer aberrált hatalmi működését úgy tekintették, mint a politika magától értetődő, természetes logikáját. Ezt a tévképzetet – miszerint a politikában minden eszköz megengedett, ugyanakkor a politikai osztály összetartva biztosítja kiváltságait – nem csak a pártok ültették a fejekbe, hanem az elit összes képviselője az újságíróktól a politikai elemzőkig. Mindez ahhoz vezetett, hogy a politikai elit frissülése helyett egy olyan, kirívóan kontraszelektált utánpótlás lépett elő, amely a politika lehető legrosszabb arcát jelenítette meg. Az 1990 és 1994 között brilliáns parlamenti beszédeivel kitűnő fideszes csapat össze sem hasonlítható a Szíjjártó-féle fidelitasos generációval, a rezsicsökkentési és egyéb biztosokkal, a lefelé az erő pozíciójából beszélő, felfelé alázatos parlamenti bólogatójánosokkal.

Egy valóban demokratikus képviseleti rendszerben a párt csak az egyik lehetséges terepe a politikusi életpályák indulásának (ahogy a népakarat képviseletének is). Új arcok megjelenését az támogatja leginkább, ha az újak lehetőséget kapnak arra, hogy a régieket nyilvános vitára hívják, tevékenységükről nyilvánosan elszámoltassák. Ezért a parlament és a kormány összes tagját törvény kötelezhetné, hogy mindegyikük rendszeresen (legalább havonta, vagy inkább kéthetente) médianyilvános vitát folytasson egy őt erre kihívó, pártfüggetlen civil politikussal. Ez kibővítené a politikai mezőben látható politikai személyiségek körét, dobbantót adva a legfelkészültebb, leghitelesebb kihívók számára. Az új politikusok támogatására minden választó rendelkezésére állna egy a költségvetés által biztosított éves keret (fejenként nem több ezer forintnál), amelyet mindenki tetszése szerint oszthatna el a kihívók között. Ez a sikeres kihívók számára több millió forintos forrást biztosítana, amelyet igazoltan további közéleti, politikai szerepvállalásra kellene fordítaniuk.

 

  1. Köztársaság asztalai

A képviseleti tömegdemokrácia modelljének lényege az, mint az eddigiekből talán kiderült, hogy állandó intézményeket biztosít a hatalom elleni tiltakozásnak, a kritikának, a politikai osztály cseréjének, elszámoltatásának. Egy köztársaságban minden polgár rendelkezésére kell hogy álljon egy asztal, amit verhet, ha sérelem éri, és az asztal másik felén olyanoknak kell ülni, akik meg is hallják a zajt. Erre hatékony megoldást adhatna a „köztársaság asztalainak” intézményrendszere. A „köztársaság asztalai” állandó intézményekként működhetnének minden közepes városban, és mozgó intézményekként a kisebb településeken. A köztársaság asztalainál „politikai ombudsmanok” ülnének, akiknek hivatalból képviselniük kell mindazok sérelmeit, akik más utat nem találnak ezek kifejezésére. A köztársaság asztalainak hivatalnokai részben a „nép ügyvédjeiként” működnek és (közvetlenül vagy közvetve) jogsegélyt biztosítanak, részben (és elsősorban) információ-brókerekként, akik feladata, hogy összekössék a polgárokat olyan civil szervezetekkel és médiumokkal, amelyek képviselhetik őket az állam és a politikai pártok világában, illetve a nyilvánosságban. A köztársaság asztalainál elmondott egyéni sérelmek így aggregálódnának az azokat képviselni tudó szervezeteknél, amelyek e széles körű felhatalmazásra hivatkozva tehetnének szert politikai befolyásra, és tarthatnának igényt közösségi finanszírozásra. A sérelmek elszenvedői a köztársaság asztalain keresztül kapcsolódhatnának az érdekeikért dolgozó szervezetekhez, azokat munkájukkal is segíthetnék.

 

  1. A demokratikus képviselet tanácsa

A demokratikus képviselet rendszerében is szükség van egy nagy presztízzsel bíró csúcsszervre, amely a képviseleti intézmények, eljárások szabályos működése felett őrködik. Ahogy a fékek és ellensúlyok rendszerének csúcsszerve az Alkotmánybíróság, úgy a demokratikus képviselet rendszerének csúcsintézménye a „demokratikus képviselet tanácsa”. Az eddigi javaslatok többségét úgy vezettem fel, hogy az elitista demokrácia valamely létező gyakorlatából és annak kritikájából indultam ki. Itt is egy létező gyakorlat, az alkotmánybíráskodás gyakorlata a kiindulópontom, ezt azonban pozitív modellként tekintem a képviseleti intézményrendszer számára. Az Alkotmánybíróság a „létező” liberális demokrácia csúcs-intézménye, a hatalomgyakorlás legfelsőbb ellenőrző szerve. A magyar alkotmánybíráskodás nemzetközi szinten is modellértékűnek bizonyult – szinte csodaszámba megy, hogy a pártpolitika oligarchikus működése ellenére a pártok által delegált alkotmánybírák képesek voltak arra, hogy a közérdek érvényesítése nevében kialakítsanak egy független, a saját belső szakmai és etikai normái által vezérelt bíráskodási gyakorlatot. Az Alkotmánybíróság intézménye bebizonyította, hogy a „létező” liberális demokrácia elitista, oligarchikus politikai rendszerében is nyílhat tér a játékszabályok erős és autonóm érvényesítésére, a túlhatalom korlátozására, a jog előtti egyenlőség biztosítására.

A demokratikus képviselet intézményrendszerében biztosítani kell a játékszabályokat: a politikai képviselet, a kritika, a tiltakozás, a kihívás játékszabályait (vagyis a demokratikus képviselet „középső”, a „fent” és a „lent” között húzódó terének játékszabályait). Biztosítani kell azt, hogy a társadalom egészét képviselő civil esküdtszékeken, civil parlamentben mindenki szóhoz juthasson, a többségi vélemény ne a hangosabbak agressziójából fakadjon. Biztosítani kell, hogy a delegáltak megértsék azt a nagyon konkrét feladatot, amelyet el kell látniuk e testületekben (pl. annak felmérése, hogy egy adott intézkedés túl nagy teret enged-e valamely párt partikuláris érdekeinek, vagy vállalhatatlanul nagy társadalmi érdeksérelemmel jár-e). Biztosítani kell, hogy a parlamenti politikusok civil kihívóit ne hallgattathassa el a nagyobb tapasztalattal bíró kihívott, de azt is, hogy a kihívás civilizált keretek közt folyjék. Biztosítani kell, hogy ahol a képviselet nem felhatalmazáson alapul (pl. a jogfosztottakat képviselők civil szervezetek általi kiválasztásában), ott a felek konszenzusos döntést hozzanak. Szankcionáni kell a vitát és a másik szempontjainak meghallgatását ellehetetleníteni igyekvő magatartást. Biztosítani kell, hogy a köztársaság asztalainál megjelenő sértettek pontosan megértsék, az érdekeik képviseletére választható szervezetektől milyen eredményt remélhetnek, és mit tehetnek ők ahhoz, hogy a szervezet munkáját segítsék. Mindehhez pszichológusokra és mediátorokra van szükség, akik a politikai képviselet demokratizálása felett ugyanolyan tekintéllyel őrködnek, mint a jogrendszer felett az alkotmánybírák. E pszichológusokból és mediátorokból alakulhatna meg a képviseleti intézményrendszer független csúcsszerve, amelyet itt a demokratikus képviselet tanácsának nevezek.

 

 

Demokratikus képviselet és társadalmi reform – túl a rossz beidegződéseken

 

A demokratikus kormányzás képviseleti intézményrendszereinek kiépítése honosíthatja meg Magyarországon azt a történelmileg ismeretlen demokratikus hatalomgyakorlási, hatalompolitikai kultúrát, amely végre lehetővé tenné a társadalmi alrendszerek folyamatos és legitim reformját, amire sem ’89 előtt, sem azóta nem nyílt lehetőség. A demokratizálás nyithatná meg a legitim rendszerreform horizontját, és egyedül ez szabadíthatná ki a magyar politikai és értelmiségi eliteket az elvtelen rendszerfenntartás és radikális rendszerrombolás hamis választási kényszeréből, amely legutóbb épp a „létező” liberális demokrácia fenntartásában és öncsaló igazolásában és az azt leromboló illiberális autokrácia felépítésében és demokratikusnak hazudásában nyilvánult meg.

A magyar értelmiségi és politikai elit az elmúlt 20 (40, 60, 80, 100) év során két – egyaránt antidemokratikus – vízióban gondolkodott a politikai hatalom természetéről és gyakorlásáról. Az egyiket technokrata hatalompolitikának, a másikat forradalmi hatalompolitikának nevezhetjük.A két hatalompolitikai vízió egyfelől egymás ellenképe, másfelől azonban cinkosok is, hisz közösen utasítanak el egy harmadik hatalompolitikai koncepciót, a demokratikus hatalomgyakorlás vízióját. A technokrata, a forradalmi és a demokratikus hatalompolitikai vízió három, egymástól alapjaiban eltérő elképzelést fogalmaz meg arról, hogy a hatalom gyakorlója miként tudja befolyásolni a politikai erőteret, vagyis azt a teret, amelyet politika alakításában résztvevő személyek, civilek, pártok, civil és szakszervezetek, mozgalmak és szavazók alkotnak.

Az elmúlt évtizedek során a politikai baloldal aktuális progresszív szárnya visszatérően egy technokrata önértelmezési keretben határozta meg saját küldetését és hatalmi ambícióit. E technokrata hatalompolitikai látásmód a politika létező rendszerét és erőviszonyait adottnak és megváltoztathatatlannak tekinti, e kikristályosodott struktúrákon belül viszont a szereplők mozgását kiszámíthatónak, modellezhetőnek, befolyásolhatónak tartja. E felfogás szerint a politikát uraló elit hatalma állandó, ahogy állandó a társadalom kliensi viszonya is az őt uraló elithez, amelyet gyűlöl, amelytől boldogulást vár, és amelynek hatalmát cinkosan-tehetetlenül elviseli. A technokrata felfogás feltételezi azt is, hogy mivel az inkompetens elit állandó legitimitás-válságban szenved, kénytelen elfogadni a szakértelmiség által kínált receptet egy jobb társadalom kialakítására. A technokrata politikus saját cselekvési terét abban látja, hogy jobb irányba tologassa a borzasztó hatalmi erőcentrumot (a Pártot), amely így jobban szolgálhatja a saját érdekeinek hatékony kifejezésére képtelen, passzív és mozdulatlan társadalom boldogulását. E hatalompolitika előképe a reformkommunista politikus, a leninista lózungok leple mögött piaci viszonyokat szimuláló késő-kádári technokrata, vagy az aktuális erős elvtárs fülébe tanácsokat sugdosó és a hatalmat így civilizálni próbáló értelmiségi. A rendszerváltás óta a technokrata hatalompolitikai víziót a balliberális tábor (aktuális) progresszív szárnya tartotta fenn: az SZDSZ, a reformértelmiség, a Békesi-Bokros-, a Medgyessy- majd a Gyurcsány-csapat illetve a Bajnai-team.

A technokrata hatalompolitika ellenképe a forradalmi hatalompolitika, amelyet hagyományosan a Fidesz és újabban a Jobbik képvisel. A forradalmi hatalompolitika víziójában a politikai viszonyok instabilak, a szereplők többsége nem elég erős, hogy a fennálló kereteket megvédje, ezért a politikai tér erőből átalakítható. E vízió képviselői a politikai tér teljes átalakítását hirdetik meg, bíznak abban, hogy a politikai tér szereplői (civilek, választók, pártok) alkalmazkodni fognak az erővel kialakított új intézményi környezethez, amelyben maguk is jobban és hatékonyabban működnek majd. E hatalompolitika előképe a forradalmár, 1919 értelmiségi politikusai, az osztályharc ideológusai. A rendszerváltás óta a forradalmi hatalompolitikai víziót a Fidesz képviseli, amely az elmúlt 15 év során évente hirdetett forradalmat, ellenállást, nemzeti mozgósítást.

A demokratikus hatalompolitika szemben áll mind a technokrata, mind pedig a forradalmi hagyománnyal, amennyiben a politikai erőteret nem kívánja sem csendben manipulálni, sem gyökeresen felforgatni. A demokratikus hatalompolitika középpontjában a politikai térben zajló információcsere és interakció megsokszorozása áll, olyan képviseleti, közvetítő szervezetek révén, amelyek képesek elősegíteni a széttartó érdekek és akaratok egyeztetését. A demokratikus hatalom gyakorlója hatalmát annak köszönheti, hogy képes átmeneti egyensúlyt teremteni a politikai térben létező érdek- és értékvilágok elegendő számú és nagyságú részhalmaza között.

Az új magyar demokrácia nagy tragédiája nem csak a demokratikus hagyomány hiánya volt, hanem az is, hogy abban a történelmi pillanatban született, amikor a képviseleti demokrácia mint követendő modell a világon mindenütt válságba került. A képviseleti demokrácia általános válsága lehetetlenné tette, hogy a demokratikus hatalompolitika tapasztalata gyökeret verjen Magyarországon. A demokrácia nem jelent meg úgy, mint egy működőképes hatalompolitikai, hatalomgyakorlási modell, amely szerint a politikus hatalmi érdekeit az szolgálja a legjobban, ha a politikai térben felgyorsítja az információáramlást, elősegíti az akaratok ütközését, kompromisszumra kényszerít látszólag összeegyeztethetetlen érdekeket, és egyensúlyokat teremt széttartó energiákból. Az 1990-es és 2000-években kellett volna megtanulni a magyar politikai elit szereplőinek, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás nem azonos sem a technokrata irányítással, sem a forradalmi rombolással, a demokrácia lényege ugyanis épp az, hogy a politikai cselekvő utat tapos a kettő között.

A választóknak is e két évtizedben kellett volna megtanulni, hogy politikai szimpátiáikat ne a „létező rendszer” opportunista elfogadására vagy radikális elutasítására alapozzák, hogy politikai elköteleződésüket ne korlátozzák a technokrata illetve a forradalmi hatalompolitika közötti választásra. A demokrácia első két évtizedében sem a politikai elitek sem a választók nem tapasztalhatták meg, hogy létezik középút a mindenkori status quo és a forradalom között, hogy a demokráciában a politikai közösség elegendően nagy részének közös akarata érdemben képes megváltoztatni a fennálló rendszert, mégpedig úgy, hogy ebbe beemelje a változás ellenzőinek szempontjait is, akik ennek köszönhetően az új kereteket nem átmeneti és mielőbb visszacsinálandó őrületként fogják fel. Mivel sem az elit, sem a választók nem hittek abban, hogy a létező rendszer demokratikus eszközökkel jelentős mértékben megváltoztatható, a magyar politika képtelen volt kiszabadulni a régi reflexek fogságából – és a társadalmi rendszerek legitim átalakítása elmaradt.

Legitim és átfogó rendszer-reform helyett a magyar politika az elmúlt húsz évben egyetlen dimenzióra szűkült: a „létező rendszer” teljes elutasítását hirdető forradalmi hatalompolitika és a rendszer kritikátlan elfogadását sugalmazó technokrata hatalompolitika közötti választásra. A rendszerlojalitás-rendszerkritika kizárólagos törésvonala alapjaiban határozta meg a politikai és értelmiségi elitek által kínált múlt- és jelenképeket. E törésvonal mentén ábrázolódott a „létező szocializmus” élhető és az adott lehetőségeket optimálisan kihasználó rendszerként a politikai baloldalon, és élhetetlen, magánérdekeket szolgáló, panoptikus hatalomként a jobboldalon. A globális kapitalizmus és annak magyar változata ezért jelenhetett meg a baloldalon egy alapvetően megváltoztathatatlan rendszerként, amelyben azért hatékonyan lavírozgathatunk, és így válhatott a jobboldal és a szélsőjobboldal értelmezésében egy elviselhetetlen, elnyomó rendszerré, amely ellen szabadságharcot kell vívnunk.

A „létező demokrácia” pedig így ábrázolódott egy összességében működőképes, elfogadható rendszerként a liberális konszenzust elfogadó elitek értelmezésében, és így jelent meg egy alapjaiban elfogadhatatlan, igazságtalan rezsimként az abból kilépő, radikalizálódó Fidesz és a szélsőjobb forradalmi retorikájában. Sem a “létező liberális demokrácia” öncsaló igazolása, sem annak megtagadása nem hagy lehetőséget arra, hogy magát a demokratikus rendszert tovább demokratizáljuk. Közös érdekünk, hogy a harmadik út, vagyis a demokratikus hatalompolitika és az általa lehetővé tett átfogó rendszerszerű reform tárgya maga a ’89-es liberális demokrácia rendszere legyen.

 

 

 

 

Függelék: a képviseleti demokrácia fénykora és válsága

 

A képviseleti demokrácia működése azon alapult, hogy a modern tömegtársadalomban léteztek olyan társadalmi nagycsoportok (tipikusan „osztályok”, vagy más vallási, etnikai, térbeli, foglalkozási csoportok), amelyek annyira erős státusz-, érték- és tekintélystruktúrákat működtetnek, hogy a az egyén teljesen magától értetődőnek tekinti, hogy e csoportok valamelyikéhez tartozik. E struktúrák születési alapon jelölik ki az egyén helyét a modern társadalomban („munkás” vagy „középosztálybeli”, farmer vagy városi, katolikus vagy protestáns, skót vagy angol, északi vagy déli identitású az USA-ban). Ezek a kötődések idegenek a liberalizmus individualista nézetrendszerétől, mégis, kulcsfontosságúak a képviseleti demokrácia politikai rendszerének működtetéséhez. A 20. században a képviseleti demokrácia működésének alapfeltétele az volt, hogy az állampolgárok jelentős része úgy érezte, beleszületik egy bizonyos társadalmi nagycsoportba, s ezáltal magától értetődően válik tagjává vagy támogatójává a csoportot politikailag megszervező intézményeknek, amelyek hatékony működtetése egyszerre elemi érdek és kötelesség.

A képviseleti demokrácia klasszikus modellje nagy létszámú tömegpártokon (és a velük összefonódott szakszervezeteken és országos karitatív, vallási, háborús veterán és egyéb civil szervezeteken) alapult. A klasszikus tömegpárt erőteljes csoportidentitásokat képviselő, a civil társadalomba mélyen beágyazott szervezet volt, amely a helyi akaratok és sérelmek folyamatos becsatornázása révén befolyásolta és ellenőrizte az országos politika központi szféráját. A klasszikus képviseleti demokráciában a helyi pártszervezet folyamatos közvetítő kapcsolatot biztosított a polgár és az állam között, a demokratikus politika helyszíne az egyén és az állam közötti közvetítő tér, a demokratikus képviselet tere volt. A területi alapon szervezett, minden településen jelen lévő tömegpártok legfontosabb funkciója az volt, hogy biztosította a szavazói akaratok becsatornázódását az államba, és lehetővé tette a polgár és az állam közötti vertikális oda-vissza információáramlást.

A modern tömegtársadalmak képviseleti demokráciája a tömeges tagsággal bíró, társadalmi nagycsoportokba beágyazott politikai intézményeken, közülük is elsősorban a tömegpártokon alapult. A tömegpártokat úgy definiálhatjuk, mint (osztály-, vallási, földrajzi törésvonalak mentén kialakult) társadalmi nagycsoportokba szervesen beágyazott, tömeges tagsággal bíró, piramis-elven szervezett politikai intézményeket.

A tömegpártok három fontos ismérvét szeretném bemutatni.

Az első ismérv, hogy a pártszavazás és párttagság a társadalom jelentős részében a szülőkről a gyerekekre hagyományozódott: a fiatal generációk tagjai ismerték felmenőik politikai hovatartozását. Az adott pártra való szavazás természetes volt, fel sem merült az a gondolat, hogy valaki úgy fejezze ki a párttal való elégedetlenségét, hogy a riválisra átszavaz. Ez nem vak lojalitást jelentett, hanem annak felismerését, hogy az adott párt az egyetlen létező csatorna az adott társadalmi csoport akaratának becsatornázására. Ha rosszul működik, a helyi képviselőkön keresztül kell nyomást gyakorolni, a párton belüli választásokon a belső ellenzékre szavazni, új jelöltek mögé állni, a pártvezetést bojkottálni – a tömegpárton belül sok lehetőség nyílt a párt irányvonalának megkérdőjelezésére, vezetőinek elszámoltatására (sokkal több, mint a tömegpártok meggyengülése után következő „elitpárti” időkben). De más pártra átszavazni és attól jobbat várni: értelmetlen volt. Neil Postman a politika mediatizálódását illető kritikájában így emlékszik vissza fiatalkorának helyi politikájára New Yorkban: „Olvasóim némelyike talán még emlékszik arra, mikor a szavazók alig tudták, ki a jelöltjük, és semmiképp sem érdekelte őket annak személyisége és magánélete. Fiatalemberként egy novemberi napon az ellen háborogtam ((esetleg: berzenkedtem, ágáltam, dühöngtem de „szitkozódni” itt rossz tükörfordítás)), hogy a Demokrata Párt polgármesterjelöltjére szavazzak, akit butának és korruptnak tartottam. ’Mit számít ez?’, kérdezte apám, ’minden demokrata jelölt buta és korrupt. Azt akarod, hogy a republikánusok győzzenek?’ Ezalatt azt értette, hogy az intelligens szavazónak azt a pártot kell választania, amely legjobban képviseli gazdasági érdekeit és társadalmi helyzetét. Az, hogy egy választó inkább a ’legjobb emberre’ szavazzon, számára meglepően naiv félreértésnek tűnt.” (Postman 1986:133)

A tömegpárt második ismérve, hogy egy civil szervezeti tagságra épülő társadalom politikai intézménye, egy területi alapon, piramidálisan szervezett intézmény, amely körbe van véve hasonlóan felépített civil szervezetekkel. Theda Skocpol az ’50-es évek USA-ját vizsgálva 23 olyan civil szervezetet talált, amelynek taglétszáma meghaladta a felnőtt népesség 1%-át. Hasonlóan a pártokhoz, „… e hatalmas taglétszámú egyesületek helyi szervezetekkel bírtak az egész országban.” (Skocpol 2003:128) A helyi szervezeti vezetők alkották a helyi civil társadalom elitjét, és képviselték szervezeteik felsőbb fórumain annak akaratát, illetve a helyi fórumokon a felülről érkező irányelveket. E helyi vezetők egyfajta „közösségi bizalmi” („trustee of community”, p210) szerepet játszottak, egyszerre voltak a közösség meghatalmazottai és vezetői.

A tömegpárt harmadik ismérve, hogy annak életében a fenti „bizalmik”, vagyis a helyi és regionális pártszervezetek vezetői játszották a főszerepet, közülük kerültek ki az országos politika vezető személyiségei, hatalmuk és alkuerejük abból fakadt, hogy mozgósítani tudták a mögöttük álló helyi közösségeket. Fél évszázaddal ezelőtt „a helyi főnököké volt a show” (Newman 1994) még az USA-ban is, ahol a klasszikus tömegpárti modell a legkorábban indult bomlásnak – e bomlás első jele az volt, hogy Kennedy 1960-ban a saját kampánycsapatával, a Demokrata Párt elitjével szemben politizálva tudta megnyerni több állam demokrata előválasztását, és kiharcolni magának az elnökjelölti pozíciót. (Friedenberg 1997)

A csoport-hovatartozáson alapuló képviseleti demokrácia rendszerét azonban kikezdte a szervezeti tagságok egyre erősödő eróziója a ’70-es, ’80-as évek óta. A európai demokráciák állapotát elemző Zöld Könyv adatai szerint 40 éve az európai társadalmak tagjainak még 55%-a kötődött valamilyen politikai jellegű civil szervezethez, addig ez az arány mára 10 és 20% közé esett. Csak a ’80-as években a felére esett a politikai pártok tagsága Németországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban.[5] E folyamat másik oldala a civil társadalmi szervezetek radikális átalakulása volt, helyi közösségi szervezetekből tagság nélküli nyomásgyakorló csoportokká. Ahogy a politikusok, úgy a civil szervezeti vezetők sem „közösségi bizalmik” többé, hanem elit lobbisták és menedzserek, akik a politikai elitre és állami intézményekre kívánnak közvetlen nyomást gyakorolni. „A civil vezetők már nem gondolkodnak abban, hogy nagy szervezeteket hozzanak létre és interaktív állampolgárokból tagságot toborozzanak … még az amerikaiak széles körei nevében fellépő csoportoknak sincs szükségük tagokra, a szónak semmilyen értelmében.” (Skocpol 2003:210) Kialakulnak a késő 20. és a 21. századra oly jellemző “tagság nélküli” elitdemokráciák, amelyek, noha többé-kevésbé őrzik liberális alkotmányos kereteket, egyre inkább elvesztik demokratikus jellegüket.

E változások oka, hogy a modern társadalmak individualizálódásának és a szociális emancipáció beteljesülésének következtében a ’70-es évektől kezdve olyan új identitások és kötődések terjedtek el a társadalmakban, amelyek felülírták a helyi társadalmi, munkahelyi- és osztálykötődések hagyományos szerkezetét. E hagyományos, fizikai helyhez kötött identitás-szerkezeteket lebontotta a jóléti társadalmak pluralizálódása, a népszerű kultúra és audiovizuális média elterjedése (Meyrowitz 1985), az addig elnyomott csoportok megjelenése a nyilvános térben, a felerősödő migrációs trendek, és a gazdasági és kulturális globalizáció folyamata. Eme fragmentációs-individualizációs folyamatok – amelyek történelmileg a magas modernitás lezárultához és a késő modernitás megjelenéséhez köthetők – megrendítették a képviseleti demokrácia tömegpártokon alapuló rendszerét. Csökkenésnek indult a tömegpártok és szakszervezetek taglétszáma, megjelent egy ideológiájában, pártpreferenciáiban bizonytalan választói tömeg, és a társadalmi bázisuktól eltávolodó pártelitek számára egyre nagyobb kihívást jelentett az, hogy ellássák a politikai képviselet feladatát. A pártelitek egyre kevésbé bíztak abban, hogy a széttartó választói akaratokat képesek lesznek feltérképezni a tömegpárt régi bürokratikus szervezeti formáin keresztül.

A képviseleti demokrácia rendszerét fenntartó csoport-hovatartozások eróziójával a pártok funkciója alapvetően megváltozott. A tömeges szervezeti tagságon alapuló képviseleti demokrácia és a kevés taggal rendelkező, egyre centralizáltabb pártok által működtetett politikai rendszer közötti különbségek olyan nagyra nőttek, hogy az új rendszer kialakulását joggal tekinthetjük egy rendszer-szintű transzformációnak. A poszt-reprezentatív, képviselet utáni politikai rendszereket „populista demokráciának” (Mair 2002) vagy „plebiszciter demokráciának” (Ankersmit 2002) vagy poszt-demokráciának (Crouch 2004) nevezhetjük.

A populista demokrácia rendszerének legfontosabb rendszerszerű jellemzői a következők (az elemzést Mair 2002, Crouch 2004, Manin 1997, Hall 1983, és Ankersmit 2002 alapján végzem el). 1. A politikai pártok egyre távolabb kerülnek a választóktól, elhagyják a civil szférát, amelynek korábban kulcsfontosságú szereplői voltak, és beolvadnak az államba. A mai politikai párt az állam része: állami forrásokból tartja fenn magát, felülről lefelé és nem alulról felfelé szerveződik (ez pl. a jelöltállítás centralizálásában és a párton belüli demokrácia korlátozásában mutatkozik meg), a versengő pártok elitjei kölcsönösen támogatják egymást az állami erőforrások (média, felügyelőbizottságok, beruházások, stb.) megcsapolásában, a politikusok karrierútja az állami szférában elfoglalt tisztségeikkel egyenértékű, új pártok alakításának esélye kicsi, a független civil politikusok száma alacsony. 2. A szervezetileg súlytalan, „fejnehéz” pártok már nem képviseleti aktorokként működnek, hanem elsősorban kormányzó aktorokként. Feladnak minden társadalmi osztályra vagy kitüntetett választói csoportra vonatkozó hivatkozást, és a nép egészének – a népakarat és a közérdek – nevében lépnek fel. A képviseleti politika ma már nem az a „szabályozott osztályharc”, mint ami fél évszázada volt. A populista demokrácia pártjainak legfőbb politikai tőkéje: a „jó kormányzás” és/vagy a „népakarat” érvényesítése. 3. Az univerzális igénnyel fellépő pártok képviselői azt hirdetik, hogy közvetlenül, mediálatlan formában képesek kifejezni a nép akaratát és a közérdeket. Szemben a klasszikus tömegpárttal, amelyben a helyi akaratok a párthierarchia több lépcsőjén keresztül artikulálódtak az országos politikában, addig a populista pártok – a közvéleménykutatásokra hivatkozva – közvetlenül hivatkoznak a választók elvárásaira. E folyamatban a pártszervezet teljesen súlytalanná válik, a politikai centrum és periféria közötti intermediációs rendszer felszámolódik, hisz a vezetés azt állítja, hogy közvetlenül letapogatja és kielégíti a nép preferenciáit. A populista/plebiszciter elit-demokráciában az állam és polgár közötti közvetítés rendszereit nem képviseleti intézmények, hanem professzionális, fizetett szakértők (marketing- és közvéleménykutató cégek, PR-cégek, kampánytanácsadók stb.) végzik a pártvezetés közvetlen irányításával.

 

Irodalom

Ankersmit, Frank R. 2002. Political Representation. Stanford University Press.

Crouch, Colin. 2004. Post-Democracy. Themes for the 21st Century. Malden, MA: Polity.

Friedenberg, Robert V. 1997. Ballot Box Warriors. Communication Consultants in Political Campaigns.Westport, Conn: Praeger. http://ebooks.abc-clio.com/?isbn=9780313018763.

Hall, Stuart. 1983. “The Great Moving Right Show.” In The Politics of Thatcherism, edited by Stuart Hall and Martin Jaques, 19–39. London: Lawrence and Wishart in association with Marxism Today.

Mair, Peter. 2002. “Populist Democracy vs. Party Democracy.” In Democracies and the Populist Challenge, 81–98. New York: Palgrave.

Manin, Bernard. 1997. The Principles of Representative Government. Cambridge; New York: Cambridge University Press.

Newman, Bruce I. 1994. The Marketing of the President: Political Marketing as Campaign Strategy. Thousand Oaks, CA: Sage Publications.

Postman, Neil. 1986. Amusing Ourselves to Death: Public Discourse in the Age of Show Business. New York: Penguin Books.

Skocpol, Theda. 2003. Diminished Democracy: From Membership to Management in American Civic Life. Norman: University of Oklahoma Press.

Touraine, Alain. 1997. What Is Democracy? Boulder, CO: WestviewPress.

Urbinati, Nadia. 2014. Democracy Disfigured: Opinion, Truth, and the People. Cambridge,

Massachusetts: Harvard University Press.

 

Jegyzetek 

[1] Az ajánlás eredeti címe : Green Paper : The Future of Democracy in Europe.      http://www.coe.int/t/dgap/democracy/activities/key-texts/02_Green_Paper/GreenPaper_bookmarked_en.asp

[2] Magyarországon persze arra sem: köztudott, hogy a pártok ezrével vásárolták meg mélyszegénységben élő emberek szavazatait. Ennek egyik közismert módja a láncszavazás volt.

[3] Ez természetesen nem köthető olyan indirekt felhatalmazáshoz sem, mint az előző esetben. Ennek híján kétséges (noha erről épp nagy viták folynak), hogy a gondviselőre átruházhatók-e politikai jogok, vagyis szavazhat-e a gondviselő a politikailag cselekvésképtelen ember nevében, annak beleegyezése nélkül. A jelen rendszer is, magától értetődik, a cselekvőképtelenek beleegyezése nélkül hoz róluk döntéseket – a kérdés az, hogy ennek az állapotnak az igazságtalansága csökkenthető-e nem választott képviselők közbeiktatásával.

[4] Magyarországon, ahol a pártok nem tömegpártok, hanem egy szűk elit által (le)uralt médiapártok (ez persze világszerte egyre inkább így van), kifejezetten káros hatással bírt, hogy az új politikusoknak ezeken belül kellett felverekedniük magukat. Míg ugyanis egy valós párttagsággal rendelkező tömegpártban a tehetséges új jelöltek nagy támogatói bázist gyűjtve tudnak egyre nagyobb láthatóságot kiharcolni maguknak, addig egy elitista médiapártjaiban a fiatalok karrieresélyei a pártelit szervilis kiszolgálásától függnek.

[5] http://www.feps-europe.eu/assets/6bb91ccd-dd3a-4755-8fce-537a000a52ad/book-the-changing-faces-of-populism.pdf

 

 

Jegyzetek 

[i] Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki a tanulmány korábbi változatait elolvasta és véleményezte: köszönöm a Hátsó Kapuban idén tavasszal folytatott beszélgetés résztvevőinek a segítségét, és a Megújuló Magyarországért Alapítvány tagjaiét, akik részt vettek az itt megjelent tanulmány belső vitáján.

[ii] Lévén, hogy a liberális konszenzus egy „realista” renoméval bír, a ’89-es berendezkedés demokratikus kritikáját megfogalmazni szinte lehetetlen, aki ezzel próbálkozik, könnyen tűnhet komolytalan utópista álmodozónak, rosszabb esetben az autoriter népuralmi törekvések cinkosának. A „létező” rendszer kritikáját utópiának minősíteni részben azért könnyű, mert e kritika szemben áll, többek közt, a nemzetközi demokrácia-figyelő szervezetek – és összehasonlító politikatudományi munkák – standard minősítésével, mely szerint Magyarország politikai rendszere 2010 előtt liberális demokrácia volt, csakúgy, mint az EU legtöbb tagállamáé. A sokáig magától értetődőnek tűnő és széles körben osztott liberális konszenzus nézőpontjából tekintve a demokrácia-deficit érve banálisnak és súlytalannak tűnik. Hisz ki ne tudná, hogy a „létező” liberális demokráciák egyike sem felel meg teljesen az utópikus demokrácia-eszményeknek, és ki ne tudná, hogy ez utóbbiak szükségképpen sérülnek a politika gyakorlatában? Ettől még azonban, szól a bevett érvelés, igenis léteznek demokráciák. E részben jogos megfontolások a magyar helyzetre alkalmazva nem is vezethetnek máshoz, mint a ’89-es status quo jól ismert igazolásához: tökéletlen volt, de demokrácia volt, az ideálisnál/lehetségesnél kevésbé tudta biztosítani polgárai egyenlő részvételét a politikában, mégis, azt garantálni tudta, hogy a nép szabadon választhassa meg vezetőit. E gondolat táplálta a fenti, közkeletű víziót a tökéletlen, ám a kulcsfontosságú kérdésekben mégis működő liberális demokráciáról.

[iii] Azt is megkockáztatom, hogy a jelen helyzetben a képviseleti közvetítő rendszereké kell legyen a primátus az új rendszerváltás politikai-alkotmányos programjának nyilvános diskurzusában. Ennek oka, hogy a „fékek és ellensúlyok” intézményei a társadalom szemében ugyanúgy a távoli és elitista politika részei, mint az azokat – 2010 előtt veszélyeztető, majd 2010 után – felszámoló politikai pártok. Ismert toposz, hogy senki nem tüntet az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék, a Monetáris Tanács vagy az Ügyészség politikai gyarmatosítása miatt. Az ismert magyarázat szerint ez annak köszönhető, hogy az embereket a fizetésük érdekli, nem a demokrácia. Szerintem fordított a helyzet: az embereket (épp elég embert) a demokrácia nagyon is érdekli, ők nagyon is értik, miről szólna a demokratikus képviselet – a fékek és ellensúlyok intézményei azonban nem voltak a demokratikus politikai rendszer részei. Azon kívül és felül álló ellenőrző intézmények voltak. Hogy az újrakezdés programja széles körű támogatottságot szerezzen, ahhoz a demokratikus képviselet és kontroll ígéretét kell hitelesen megfogalmazni. Hogy ez mit jelent pontosan – erről szól ez a tanulmány.

[iv] Ebben a rendszerben a parlament szavazza meg a kormány törvényjavaslatait, de a kormány képes magát függetleníteni a parlamenti vitáktól. A kormányfő vagy a kormány pártpolitikus tagjai képesek a parlamenti frakciófegyelmet biztosítani, de a kormányfő leváltható. A kormány a rövid távon biztosítani képes az ország kormányzását, de hosszú távú reformokat csak az ellenzék egyetértésével vezethet be. Az ellenzék fontos szerepet kap a törvények előkészítését felügyelő bizottsági munkában, de a döntéseket megvétózni nem képes. A kormányzás és a politikai verseny törvényessége felett független intézmények őrködnek (a Számvevőszék, az Országos Választási Bizottság, a médiahatóság, a nemzeti bank, stb.). Az igazságszolgáltatás függetlenségét intézményi garanciák és ellenőrző mechanizmusok védik. Mindezen intézmények működése átlátható a sajtó képviselői számára, akik a visszaélések nyilvánosságra hozatalával beindítják a fékek és ellensúlyok elakadt működését, válaszra kényszerítik az érintett intézményeket. A független Alkotmánybíróság őrködik mindezen folyamatok felett.

[v] E szereplők számára az adhatott volna politikai jellegű felhatalmazást, ha, mint a nyugati demokráciákban, köztekintélyt tudtak volna kiharcolni maguknak. E bizalmat hosszú évek munkájával kiépíthették volna, a pártok polgárháborúja azonban kezdettől fogva erodálta e törekvéseket, köszönhetően például annak, hogy a pártok mögött álló értelmiség és sajtó a vagy másik fél ügynökeként, vagy pedig a „mi jó emberünkként” ábrázolt minden közszereplőt, függetlenül annak tényleges elkötelezettségétől a függetlenség iránt (pl. az összes eddigi köztársasági elnök vagy jegybankelnök vagy tévéelnök sorsát).

[vi] Egy három éve tartott konferencia felhívásában Boda Zsolt kollégámmal így fogalmaztunk: „Az elmúlt húsz év során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az aktuális kormányok és ellenzékek nem gátolták, hanem támogatták egymást a demokratikus keretek lebontásában. A mindenkori kormány és mindenkori ellenzéke együttes erővel terelték át látványos politikai küzdelmeiket egy autoriter, antidemokratikus politikai térbe. Mindez vélhetően azért történhetett meg, mert a felszínen folyó szekértábor-harcok mögött kiépült egy egységes reflexek és érdekek mentén működő, egy ideológiáját tekintve részben, korruptságát és elvtelenségét tekintve nagyon is egységes politikai elit. E mélyben húzódó érdekközösség, az egységes politikai osztály kialakulása kiüresítette a demokráciát, leblokkolta a demokratikus akaratképzés folyamatait. Ez, véleményünk szerint, közvetlenül vezetett el a szakpolitikák és az államigazgatás politikai kézivezérléséhez, az akarnok közpolitikákhoz, amelyekben a gyors és látványos eredmények elvárása felülírja a folytonos építkezés értékeit.”

[vii] Mára persze már a népképviseletnek ez az egyetlen csatornája sem működik. Köszönhetően már a 2010 előtti machinációknak is (pl. a két nagy párt begyűjti az összes kopogtatócédulát, hogy a kispártok indulását ellehetetlenítse, vagy az 5%-os küszöb intézménye), de elsősorban a 2010 utáni választási reformoknak (a győztes mindent visz elv bevezetése és az ebből fakadó összefogáskényszer), erősen lecsökkent a választók esélye arra, hogy a kormány leváltsák egy annál érdemesebbnek ítélt politikai vállalkozócsoportra. A kormányt leváltani kívánó választók ma nem tudják úgy kifejezni a kormány leváltása iránti akaratukat, hogy ne kelljen súlyos kompromisszumokat kötniük, egyszóval, hogy arra szavazhassanak, akire ténylegesen szavazni akarnak. Ebből a nézőpontból a ’89-es rendszer felszámolása paradox módon nem más, mint e rendszer kiteljesítése: az állam és a polgár, a „fentiek” és a „lentiek” közötti közvetítés függőleges csatornáinak tökéletes lezárása.

[viii] Persze az a tény mindenképp elismerésre méltó, hogy a „lentiek” jogai a szabad és emberhez méltó élethez és helyi közösségeik önálló működtetéséhez nagy hangsúlyt kaptak a ’89-es modellben. A „lentiek” önrendelkezési jogát biztosította (volna) a helyi önkormányzatokhoz rendelt erőforrások, intézmények, jogosítványok széles köre. ’89 egyik kulcskérdése, hogy a helyi önkormányzatok miért nem tudtak ellenállni a pártelitek hatalmának.

[ix] Ezért akkori önmagukat nem hibáztathatjuk, hisz világtrendeket követtek. A nyugati képviseleti demokrácia épp akkor roppant meg Nyugaton, mikor bevezetésre került a posztkommunista országokban. A rendszerváltó értelmiség tagjai ugyanakkor felelősséggel tartoznak azért, hogy modelljük elitizmusára még 25 év elteltével is képtelenek reflektálni, néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve.

[x] A ’89-es berendezkedés bukása a 2000-es évek második felére vált nyilvánvalóvá: ekkorra a társadalom többsége világosan érzékelte, hogy a ’89-ben meghirdetett program folytathatatlan. A ’89-es rendszer képviselői azt ígérték, hogy az új keretek lehetővé teszik az ország felzárkózását a fejlett Nyugat kapitalista jóléti demokráciáihoz. A 2000-es években azonban Magyarország letért a nyugati felzárkózás történelmi(nek remélt) útjáról. A 2000-es évek során beállt törés világosan látható az ország teljesítményét mérő összes komoly mutatóban, legyen szó a gazdaság teljesítményéről (GDP-növekedés, különösen az ország valós teljesítőképességét mérő potenciális növekedés, termelékenység), a társadalmi jólétről (aktivitási ráta, fogyasztás) vagy a politika teljesítményéről. Lásd a 2. grafikont itt, és a szerző, Boda Zsolt munkáit: http://index.hu/chart/2014/12/30/ezek_voltak_az_ev_legjobb_grafikonjai/