Több tiszteletet a lengyeleknek!

“Több tiszteletet a lengyeleknek, mert megérdemlik” – mondta a magyar kormányfő a legutóbbi szokásos pénteki rádióinterjújában. A kormányzati kommunikáción edzett füleknek ismerős ez a szöveg, és a megfejtése sem okoz gondot. A kijelentés nem általában a lengyelek méltóságáról és megbecsüléséről szól, hanem a lengyel kormány egyre kedvezőtlenebb nemzetközi megítéléséről. Nincs jele annak, hogy Brüsszelben bárki is a lengyeleket ócsárolta volna, ez furcsa is lenne, hiszen az Európai Tanács elnöke maga is a lengyel Donald Tusk. Annál több aggodalmat keltett azonban az új lengyel kormány néhány intézkedése, különösen az Alkotmánybíróság jelöltjeinek lecserélése, illetve az új médiaszabályozás, és a média vezetőinek leváltása.

“Több tiszteletet a lengyeleknek, mert megérdemlik” – mondta a magyar kormányfő a legutóbbi szokásos pénteki rádióinterjújában. A kormányzati kommunikáción edzett füleknek ismerős ez a szöveg, és a megfejtése sem okoz gondot. A kijelentés nem általában a lengyelek méltóságáról és megbecsüléséről szól, hanem a lengyel kormány egyre kedvezőtlenebb nemzetközi megítéléséről.  Nincs jele annak, hogy Brüsszelben bárki is a lengyeleket ócsárolta volna, ez furcsa is lenne, hiszen az Európai Tanács elnöke maga is a lengyel Donald Tusk. Annál több aggodalmat keltett azonban az új lengyel kormány néhány intézkedése, különösen az Alkotmánybíróság jelöltjeinek lecserélése, illetve az új médiaszabályozás, és a média vezetőinek leváltása.

Egy kormány nem önmagában tiszteletreméltó, hanem tevékenysége teheti azzá: ez alapján vagy  tiszteletet vív ki magának, vagy bírálatot érdemel.

Mi itthon már jól ismerjük ezt a kommunikációs csúsztatást: a magyar kormány egyes intézkedéseit érintő nemzetközi bírálatot folyamatosan Magyarországot vagy a magyar embereket ért bírálatként állították be. Bármennyire könnyű átlátni ezt a csúsztatást, eddig mégis meglepően jól működött.

A hatásmechanizmus pofonegyszerű: a jóérzésű patrióták nem szeretik, ha hazájukat mások bírálják, még akkor sem, ha tudják, hogy a bírálóknak sok mindenben igazuk van. Azt pedig különösen nem szeretik, ha a népet hibáztatják azért, amit a kormány tett. Ha úgy érzik, hogy a bírálat rájuk is vonatkozik, akkor szembefordulnak a bírálóval és ösztönösen a megbírált kormány mellé állnak. Akkor is, ha egyébként a bírálattal egyetértenének. Ezért fontos, hogy a bírálók nagyon egyértelművé tegyék: ők minden alkalommal a magyar vagy a lengyel kormány egyes intézkedéseit bírálják, és nem általában az országot, és különösen nem ezeket a sértett önérzetű nemzeteket. Ez általában így is van, de azért szép számmal van példa az ellenkezőjére is. Sajnos gyakran előfordul, hogy a bírálók ezt a fontos distinkciót nem teszik meg. Ilyen volt a horvát miniszterelnök több sértő kijelentése is, ami már nem csak a kormányra, hanem az országra (Magyarország Európa vakbele), vagy épp a magyar népre vonatkozott (a magyar nép a szögesdrótok népe). De hasonló általánosítások a nemzetközi sajtóban is gyakoriak. Akik így járnak el, azok nem csupán igazságtalanok, hanem céljaikkal ellentétes hatást váltanak ki: nem gyengítik a bírált kormány hazai hitelességét, hanem erősítik, olyanokat is elidegenítenek, akik egyébként fogékonyak lennének a bírálatra. A félresikerült bírálatokra hivatkozva lehet több tiszteletet követelni a magyaroknak, lengyeleknek, miközben a bírálatok nem is rájuk, hanem kormányaik nagyonis hibáztatható lépéseire vonatkoznak.

A pénteki rádióinterjúban Lengyelország kapcsán további elgondolkodtató kijelentések is elhangzottak. A kormányfő kijelentette: az EU-nak nem érdemes azon törnie a fejét, hogy bármilyen szankciót is alkalmaz Lengyelországgal szemben, mert ahhoz teljes egyetértés kellene, márpedig Magyarország sosem fog támogatni Lengyelország elleni uniós szankciókat. Először hadd tegyek egy nem túl lényeges pontosítást: nem minden szankció esetében van szükség a teljes egyhangúságra. Ez csak a Szerződés 7. Cikkelye alapján történő szavazati jog felfüggesztésére igaz, márpedig bizonyos szankciókhoz elég a minősített többség, vagy még az sem szükséges, mert a Bizottság döntése alapján lépnek életbe (ezek persze megtámadhatók az Európai Bíróság előtt). Tehát Magyarország nem tud minden szankciót megakadályozni, bár a legsúlyosabb szankciót adott esteben kétségtelenül megakadályozhatja (lássuk be, ennek az esélye egyébként is nagyon csekély).

Fontosabb rámutatni arra, hogy a miniszterelnök Magyarország nevében egy örök időkre szóló biankó kijelentést tett: Magyarország sosem fog támogatni Lengyelország elleni szankciókat. Egy ilyen kijelentést nem lehet komolyan venni: egyrészt erre nincs is felhatalmazása, hiszen mandátuma csak erre a ciklusra szól, és nem örök időkre, másrészt senki, még a magyar miniszterelnök sem láthat a távoli jövőbe. Az ő korosztálya (akárcsak sokunké) még jól emlékszik az örök és megbonthatatlan magyar-szovjet barátságra: előbb ez a barátság bomlott meg, aztán hamarosan a Szovjetunió is felbomlott. Ebből az a tanulság, hogy érdemes tehát a soha és az örök kijelentésekkel óvatosan bánni.

Azt persze mondhatta volna, hogy amíg ő Magyarország miniszterelnöke, addig sosem támogat ilyen szankciót, ez egy értelmezhető kijelentés. Az más kérdés, hogy csak akkor bölcs dolog ilyen kijelentéseket tenni, ha már nagyon rövid távra tervez, mert akkor egészen bizonyosan tartani tudja a szavát. Ha nem ez a helyzet, akkor érdemes erről is kicsit visszafogottabban, óvatosabban nyilatkozni.

 

A Magyar miniszterelnököt ebben a szokatlanul erős elköteleződésben nem csupán a hagyományos és tényleg nagyon fontos magyar-lengyel barátság motiválta, hanem az a reménység is, hogy az új lengyel kormánnyal szellemi-ideológiai közösséget alakíthat ki és értékes szövetségesre talál. Nagyon hasonlóan látja ezt a nemzetközi sajtó is: a Der Spiegeltől a Financial Times-on át a Politico hírportálig (hogy csak néhányat említsünk) rendre Lengyelország orbanizálódásáról, az orbáni modell átvételéről, egy második Magyarországról cikkezik. Kétségtelen, hogy sok a szembeszökő hasonlóság és ezek a hasonlóságok elfedik a lényegi különbségeket. Márpedig ezekből is van elég.

Először is a lengyel vezetés maga sem így látja és különösen nem így akarja láttatni a helyzetet. Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök a Der Spiegelnek határozottan cáfolta, hogy Lengyelország egy második Magyarország lenne. Witold Waszczykowski lengyel külügyminiszter pedig egyenes kikérte magának és sértőnek nevezte, hogy a nemzetközi sajtó folyton Magyarországhoz hasonlítja Lengyelországot. Az új lengyel vezetés szoros együttműködésre törekszik Magyarországgal, de semmiképpen nem szeretné, ha egyszerűen klónnak tekintenék. Ez az önérzetüket is sérti (amiből azért jócskán el vannak látva), de az érdekeikkel is ellentétes, ráadásul nem is igaz. Ahogy az orbánizmus egy genuine magyar jelenség, úgy a PiS is sui generis lengyel párt. Vannak hasonlóságok, de jelentős különbségek is.

Az egyik legfontosabb különbség a külpolitikai orientációban lelhető fel: a PiS elkötelezetten atlantista, amerikabarát külpolitikát folytat. Kiemelten fontos számára a független Ukrajna támogatása Oroszországgal szemben és semmiféle engedményre, flörtölésre nem hajlandók a putyini Oroszországgal. Ezen a téren nem néznek el semmiféle külön utasságot, amit jól mutat Orbán Viktor februári varsói látogatása, ahol Kaczynskiék találkozni sem voltak hajlandók vele, és a nyugati szövetség árulójának nevezték a magyar miniszterelnököt. Az új lengyel kormánynak más a viszonya Németországhoz is. Bár Orbán Viktor és Angela Merkel viszonyában vannak feszültségek , a magyar külpolitikában (egyes retorikai elemektől eltekintve) nincs vállalt németellenesség, sőt többször érzékelhető volt az igazodási szándék is. Ezzel szemben az új lengyel kormány külpolitikájában erősek a németekkel szembeni fenntartások, és már a választási győzelem éjszakáján megígérték, hogy nem lesznek könnyű partnerek. A külügyminiszter sietett leszögezni, hogy az új lengyel kormány, elődjével ellentétben, nem lesz Németország csatlósa.

Nem csupán a külpolitikai doktrína tér el jelentősen a magyartól, de a belpolitikai háttér is nagyon más a két országban. Míg Orbán Viktor négy és fél éven át kétharmados többséggel, és mind a mai napig valódi esélyes rivális és kihívó nélkül kormányozhat, gyakorlatilag nincs belpolitikai korlát számára. Ezzel szemben a PiS minimális parlamenti többséggel rendelkezik, ráadásul a közvélemény-kutatásokban már beérte a májusban létrejött új liberális párt, a Nowoczesna, azaz a riválisok a nyomában vannak és minden kis hibáért súlyos árat fizethet. A civil társadalom szembenállása is jóval erősebbnek tűnik, mint nálunk. Két hete, az új alkotmánybírók kijelölését követően már több tízezres tömegdemonstrációkra került sor, nem csak Varsóban, de több lengyel nagyvárosban is. Most szombaton újból tízezrek vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak az új médiaszabályozás ellen. Tehát a PiS-nek a hatalom korlátlan gyakorlására nincs valódi lehetősége, ezért ha akarná, sem lenne képes az orbáni modell átültetésére. De még az sem biztos, hogy valóban ezt akarja.

Még az első száz nap sem telt el: ebből nehéz megjósolni a jövőt. Mégis félő, hogy Lengyelországgal kapcsolatban a Magyar kormány ismét megalapozatlan illúziók rabja lesz. Az elmúlt évek külpolitikáját délibábok kergetése jellemezte: ilyen volt a Keleti Nyitás, azon belül is a kínai, orosz vagy az azeri relációhoz fűzött eltúlzott várakozások, de hasonló volt a magyar-horvát kapcsolatok idealizálása (a 2011-es EU-elnökségünk egyik prioritása volt a csatlakozási tárgyalások lezárása), majd jött a Déli Nyitás, amiről ma már hallani sem lehet. Jó lenne ezt elkerülni Lengyelország kapcsán.

A hagyományos magyar–lengyel barátság megőrzendő, erősítendő, fontos érték a külpolitikánkban. A két ország szoros együttműködése a kétoldalú viszonylatban, a visegrádi keretben és az EU-ügyekben nagyon hasznos és kölcsönösen előnyös. A magyar kormány kötelessége ezt az értékes kapcsolatot megőrizni, és ha lehet, tovább erősíteni (hiba volt korábban a keleti nyitás ábrándja kedvéért próbára tenni ezt a bevált barátságot). Ennek azonban fontos feltétele, hogy konstruktívan, de reálisan, illúziók nélkül közelítsünk a két ország kapcsolatához.