Háttal Európának

Sokan szinte szüntelenül mantrázzák manapság, hogy „több nőt a politikába”, azonban úgy látom, hogy ez önmagában nem kielégítő cél. Néhány óra leforgása alatt Selmeczi Gabriella és Dúró Dóra – egyébiránt sokadszor – bebizonyították, hogy mennyire nem „nőket” keresünk a magyar közéletbe. Véleményem szerint egy képességhalmazt képzelünk el magunknak, amire ujjal mutogatva bizonygatjuk: „ilyen az ideális politikus”. Mindeközben mintha el sem játszanánk a gondolattal, hogy olyan egyrészt valószínűleg nem létezik, másrészt viszont ha magunk azzal az elképzeléssel esünk neki a témakörnek, hogy „egy nő jobb, alkalmasabb, szebb, finomabb, kompromisszumkészebb, rátermettebb, stb.”, mint egy férfi, akkor éppen olyan szexisták vagyunk, mint a magyar kormány – csak maximum jót akartunk vele.

Sokan szinte szüntelenül mantrázzák manapság, hogy „több nőt a politikába”, azonban úgy látom, hogy ez önmagában nem kielégítő cél. Néhány óra leforgása alatt Selmeczi Gabriella és Dúró Dóra – egyébiránt sokadszor – bebizonyították, hogy mennyire nem „nőket” keresünk a magyar közéletbe. Véleményem szerint egy képességhalmazt képzelünk el magunknak, amire ujjal mutogatva bizonygatjuk: „ilyen az ideális politikus”. Mindeközben mintha el sem játszanánk a gondolattal, hogy olyan egyrészt valószínűleg nem létezik, másrészt viszont ha magunk azzal az elképzeléssel esünk neki a témakörnek, hogy „egy nő jobb, alkalmasabb, szebb, finomabb, kompromisszumkészebb, rátermettebb, stb.”, mint egy férfi, akkor éppen olyan szexisták vagyunk, mint a magyar kormány – csak maximum jót akartunk vele.

Mondhatnám, hogy nőként még hízelgő is, hogy az olyan tulajdonságokat, mint kompromisszumkészség, az aljasság nélkülözése, a finomság vagy az asszertivitás, nőknek tulajdonítanak sokan. Mintha hájjal kenegetne a feltételezés lelkes hangoztatása, hogy a nők azért birtokolnak egy pozíciót, mert a szakmai élet elismeri őket, és főképp azért lennének jó politikusok, mert nem száll a fejükbe a hatalom, nem korruptak, és hosszasan lehetne folytatni. De ez így egyrészt nem mindenkire igaz, másrészt sérti azokat a férfiakat, akik rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, de hallgatólagosan elvitatjuk tőlük, harmadrészt pedig olyannyira leegyszerűsíti a képletet, hogy az távolabb lök bennünket a valódi megoldások megtalálásától.

Egy olyan ország/cég/étterem/párt/család… működik jól, ahol a közösség nem törődik azzal, hogy a másik hány éves, férfi-e, vagy nő, milyen vallású, esetleg egy kisebbség tagja, vagy akár valamifajta fogyatékossággal él. Azok a közösségek működnek jól, amelyek teljesítmény-alapon díjazzák, vagy éppen – annak híján – nem díjazzák az egyes embereket.

Nem az a probléma, hogy kevés nő van a Parlamentben. Az az ország betegségének egyik tünete. A valódi gond abban áll, hogy az alumni-kutatások évek óta hiába mutatják, hogy a felsőoktatási intézményekben több nő és átlagosan jobb eredménnyel végez, a statisztikai adatok szerint a magán szektorban is kevesebb a női vezető. Ez nem pusztán az oktatási rendszerünket tekintve óriási pazarlás, hanem a társadalom potenciálisan kihasználható összes munkaerőértékére nézve is.

Most már a bachelor-diplomához is két idegen nyelvet kell beszélni, a munkapiacra való beilleszkedéshez diákszervezetekben kell dolgozni, gyakornokoskodni kell, a tanulmányainkkal párhuzamosan – amely az alacsony fizetések és a sokszor resztli meló gyakornokra ömlesztése miatt igazán sok alázatra tanítja az embert -, no meg végigjárni a piac szamárlétráját. Egyszer ezt akartuk. Piacgazdaságot. Az pedig küzdelemmel jár. De sikerekkel kecsegtet – persze, csak akkor, ha a visszaéléseket és a hátrányos megkülönböztetést jól tudja szűrni az intézményi keret. Idehaza az utóbbi hiányzik.

Azt gondolom, olyan kormányra van szükség, amely tisztában van azzal, hogy az ország vezetőinek mandátuma társadalom szolgálatára, nem pedig a fölötte való uralkodásra szól. Olyan kormányra van szükség, amely tisztában van azzal, hogy a jogainkat nem a hatalomtól kapjuk. Abból adódóan rendelkezünk velük, hogy embernek születtünk. Azért fontos ezzel tisztába kerülni, mert kirajzolódni látszik idehaza egy olyan társadalom, amely olyan sokrétűen szokott hozzá a jogsértésekhez, hogy föl sem kapja a fejét arra, ha egy embert, vagy egy komplett társadalmi csoportot negatív megkülönböztetés ér. Pedig ez történik. Nem csak a Parlamentben. Mindenhol.

Az országgyűlés egy tükör. Leképezi a társadalmat. Olyan embereket választunk, akiket hasonlónak vélünk magunkhoz, vagy olyanokat, akikhez hasonlóvá szeretnénk válni.

A nálunk szebb napokat látott európai társadalmakban az esélyegyenlőség – köztük a nők és férfiak közti egyenlőség – nem erkölcsi, hanem jogi kérdés. Innentől kezdve, aki nem tekinti irányadónak a diszkrimináció-mentességet, jogsértést követ el. Ez történik minden egyes pillanatban, amikor a miniszterelnök, vagy egy parlamenti képviselő, esetleg egy énekes azt szajkózza, hogy mi a feladata egy nőnek, és mi a feladata egy férfinak. Ezeket nem azért mondják, mert ők férfiak, hanem azért, mert súlyosan diszkriminatív a gondolkodásuk, ami az Európai Unióban elfogadhatatlan. Meg kell kérdezni a kormánypárti politikusnőket, ők mit gondolnak a családról – éppen ugyanilyen válaszokat kapunk majd…

Dúró Dóra és Selmeczi Gabriella, az év első munkanapján, néhány óra leforgása alatt bizonyították be, hogy a parlamentben ülő, vagy a kormány szolgálatában álló politikusok nem attól jók, vagy rosszak, hogy nők, vagy férfiak, hiszen – a mellékelt ábra szerint – egy nő éppen olyan arrogánsan, rosszul, inkorrekten, vagy aljasan tud cselekedni, mint férfi politikus társai. És ha már azt rendszeresen megjegyezzük, amikor az államférfinak éppen nem nevezhető honatyáink alpári módon kommunikálnak, alantas szándékok vezérlik őket, vagy csak szimplán közönségesek, akkor kezeljünk egyenlőnek mindenkit.

Dúró és Selmeczi rendkívül sötéten viselkedtek. A Jobbik szóvivője egy újságcikket meghamisítva osztott meg a facebookon, majd, minekután az internetes portál ezt kifogásolta, és levetette vele, ő bocsánatkérés helyett felháborodását fejezte ki. Selmeczi Gabriella pedig úgy torkolt le sajtótájékoztatóján egy újságírót, hogy valódi válasza nem volt a kérdésre – maradt hát a hatalmi arrogancia.

Olyan politikusokra van szükség, akik komolyan gondolják, hogy „ahogyan egymással bánunk, az a hazánk”.  És ha ezt a mondatot komolyan vesszük, magától kezd majd helyreállni az egyensúly, úgy a közéletben, mint a privát szektorban, vagy a magánéletben. Nem csak férfiak és nők között, hanem minden súlyosan megkülönböztetett társadalmi csoport és a jelenleg kiváltságosak között. Amíg azonban azok érzik nyeregbe magunkat, akiknek a jelenlegi, gyalázatos helyzet konzerválása kifejezetten előnyös, addig nem lesz továbblépés. Selmeczi és Dúró is az ő szekerüket tolják. És semmivel sem jobbak attól, hogy nők. Sőt!