A korrupció a Fidesz politikája

Mindig megmondják. „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”, nyilatkozta Lánczi András, aki valószínűleg tudja, mit beszél. Az ellenzéknek csak komolyan kellene foglalkozni azzal, hogy az erkölcsi és anyagi romlást, ami a korrupció, az ország is megértse.

Mindig megmondják. „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”, nyilatkozta Lánczi András, aki valószínűleg tudja, mit beszél. Az ellenzéknek csak komolyan kellene foglalkozni azzal, hogy az erkölcsi és anyagi romlást, ami a korrupció, az ország is megértse.

Bármit írtak, bármit mondtak, ők maguk, vagy róluk mások, a Fideszt mindig csak a hatalom érdekelte. Születése óta így van. Voltak persze soraikban idealisták és eszméktől vezéreltek, de nem ők voltak a párt, nem ők határozták meg a párt szellemiségét. Volt a Fideszben liberalizmus is, de a rendszerváltás idején mindenki liberális volt, aki a kádárista rendszer lebontásán dolgozott. A diktatúrából a demokrácia felé vezető út mindenképpen liberális irányú, s egy liberális korban mindenki, aki a kor szellemével összhangban mozog, liberálisnak látszik. ’89 és az azt követő pár év liberális korszak volt. Tulajdonképpen még maguk a szocialisták is liberálisak voltak, s mindenesetre nem kevésbé voltak azok, mint a Fidesz vezetőinek döntő többsége. A hatalom nyers akarása, ha azt a diktatórikus – állampárti – nómenklatúrától akarjuk elvenni, egy ideig könnyen liberalizmusnak látszik.

Orbán Viktor 1989. június 16-i, Hősök-terén elmondott beszéde gyanút kelthetett volna. Voltak érzékenyek, jó hallásúak, akik már akkor felfigyeltek a hangsúlyokra, a baljós jelekre, de kevesen voltak, és hiába mondták el érzéseiket, figyelmeztetésük a pillant általános eufóriájában alaptalannak, finnyáskodásnak, gyávaságnak, sőt, megalkuvásnak tűnt. Pedig az opportunista már akkor Orbán volt, aki a régen előkészített és elindított szovjet kivonulást követelve nyitott kapukat döngetett ugyan, de ezt hangosan tette, és ravasz módon magához ragadta a másoknak járó dicsőséget. (Ügyesen csinálta. Tessék beütni a Google-ba azt, hogy „Nagy Imre újratemetése, s látható lesz, hogy az ünnepség többi szónokáról szinte fénykép sincs. Mintha nem is lettek volna.)

S vajon hányan voltak, akik azt is észrevették, hogy a beszéd nem szabadságról, országról, hanem a szónokról, és az akkor még alapszabály szerint csak 35 éves korig befogadó párt által képviselt generációról szólt? A beszéd alapvető mondanivalója az volt, hogy mindenki álljon félre, mert mi jövünk. Eddig ti voltatok hatalmon, mások, idősebbek, öregek, s most rajtunk a sor. 1956 emléke és Nagy Imréék újratemetése – amit szintén mások találtak ki és szerveztek, és amire a Fidesz utólagos meghívott volt – csak alkalomként volt érdekes arra, hogy a fiatalok hataloméhes pártja a figyelem középpontjába kerüljön.

A Fidesz kommunizmus-ellenesnek és egyben elit-ellenesnek mutatkozott. A kettő hosszú ideig és a rendszerváltás lendületében egyazon iránynak tűnt, pedig a párt legfőbb vezetőinek nagy része nagyon hamar elkezdett játszani a kettővel, hangsúlyokat váltani és csúszkálni. Valójában az elit-ellenesség lett a fő fegyverük, amit először talán a volt nómenklatúra ellen irányítottak, de ha kellett, másokat, ellenzéki és rendszerváltás-kori útitársakat állítottak a célkeresztbe, akár a volt nómenklatúra kooptálható tagjait is felhasználva. Valójában a törekvő fiatalok maguknak akarták a korábbi elitek helyét elfoglalni, azonmód, tanoncidő nélkül, a vadonatfriss diplomák önbizalmat adó birtokában. Ma már látjuk, hogy a korábbi kommunista nómenklatúránál és a „megmondónak”, „ballibnek” vagy „liberálisnak” nevezett – e fogalmakból tudatosan szitokszót gyártva – eliteknél sokkal erősebb, agresszívabb, kontraszelektívebb, minden erőforrást magához vonzó és a szándékaik szerint mindenkit függővé tévő és rövid pórázon tartó elitet hoztak létre.

A kezdetektől a máig szigorú hatalmi logika és opportunizmus vezette őket. Egy pillanatra sem estek az idealizmus és őszinteség bűnébe. Hamis volt minden ideológiai sasszé. Antikádáristák voltak másokkal szemben, de maguk is gyakran a hajdani párttitkárok és káderek családjából származva, gátlás nélkül fogadták be a volt nómenklatúra tagjait. A vidéknek kedveskedtek, de csak azért, hogy a főváros és a fővárosi értelmiség elleni hangulatkeltés örvén elfoglalhassák a vágyott pozíciókat. Nagy magyarok voltak, de ha érdekükben állt, soha nem látott mértékben osztották meg az országot és a nemzetet barátokra és ellenségekre. Antiklerikálisok voltak, majd egyszer csak felfedezték magukban az egyház legodaadóbb támogatóit. „Megmondó”-ellenesek voltak, majd monopolizálták a médiát és a kultúrát, és az új megmondókat korlátlanul megtámogatva közpénzekkel.  Européerek, ha kell a pénz, befele pedig EU-ellenes szabadságharcosok, ha hatalmi érdekük azt kívánja. Oroszellenesek, amíg mások voltak hatalmon, majd egy kis fellélegzés kedvéért rohanva eladósították az országot Putyinnak. Stb.

Első kormányzásuk idején a megdermedt struktúrák szétverésének igényével és az új rendszer meggyökeresítésének ideológiájával léptek fel. Harcot hirdettek, melynek jelszava az egész pályás letámadás és a honfoglalás voltak. Az ideológia persze akkor is csak megideologizálás volt, aminek jegyében elfogadhatóvá kívánták tenni a személyes gazdagodást és a politikai, generációs és brancsos kontraszelekciót. Ez akkor nem teljesen jött be, az emberek megelégelték őket. Második és harmadik kormányzásuk idejére tanultak. A vereségből levonták a tanulságot, hogy az ellenfélnek írmagja sem maradhat. Mindenkit elbizonytalanítottak, és akiben nem bíztak, vagy akit nem sikerült behálózni, kidobták. A hazai vállalkozói elit létrehozása jegyében kijelölték az állami osztogatásból meggazdagított saját oligarcháikat. Kézből etetik és rövid pórázról irányítják az általuk kialakított középvállalkozói és gazda-réteget. Mindezt persze a „magyar” és „nemzeti” jelzőivel körülbástyázva. Régóta hamis itt már minden, amit mondanak, és nem történik semmi, ami nem a nyers hatalmi számításokat szolgálná.

Eközben személy szerint és a politikai osztály egészében is gátlástalanul folyik a tollasodás. Ez a középosztály megerősítéseként, saját vállalkozói réteg létrehozásaként, a nyereség országon belül tartásaként van álcázva és elfogadtatva. Állandósuló és irracionális hisztéria-kampányok fedik el az igazságot. Előbb a külföldi érdekek és beleszólás elleni szabadságharc, majd a rezsiháború, s egy éve már a menekültekkel kapcsolatos szégyenletes nemzeti komédia.

A rend és a keresztény nemzeti értékek jegyében vidéken visszaállítják a már levetettnek hitt uram-bátyámosdit, és az úri Magyarországot. A Felcsúton alakuló magyar Versailles az új világ szimbóluma, aminek létrehozását persze mindig meg lehet támogatni ideológiával. Mindennek az igazsága viszont nem más, mint a személyes és csoport-érdekből elkövetett osztogatás, lenyúlás, kinevezés, kijelölés, kegyeltség: a kontraszelekció. Szétvertek minden ellenőrző intézményt, ami ezt hatékonyan korlátozhatná. S a sok szöveg és a nagy porfelhők mögött titokban új elit képződött és ásta be magát a magyar pusztaságba. Ez a magyar korrupció lényege, és ez a Fidesz politikája.