Győztünk! És most?

Induljunk ki most abból, hogy meghallgatásra talált az annyiszor elismételt fohász – ceterum censeo: Orbánnak mennie kell – és a kedves vezető megbukott. Méghozzá azon a manipulált, az ő nyakméretére szabott választáson, ahol apait-anyait, közrádiót-köztévét bedobva próbálta elnyerni a következő 25 évre a magyar nép támogatását. Vagyis, nem forradalom, spontán népharag, vagy a felbátorodott ügyészség intézte el. Hanem az a szavazási szisztéma, amelynek pedig az lett volna a célja, hogy mint egyedül arra érdemeset, örök időkig a hatalomba tartsa.

Induljunk ki most abból, hogy meghallgatásra talált az annyiszor elismételt fohász – ceterum censeo: Orbánnak mennie kell – és a kedves vezető megbukott. Méghozzá azon a manipulált, az ő nyakméretére szabott választáson, ahol apait-anyait, közrádiót-köztévét bedobva próbálta elnyerni a következő 25 évre a magyar nép támogatását. Vagyis, nem forradalom, spontán népharag, vagy a felbátorodott ügyészség intézte el. Hanem az a szavazási szisztéma, amelynek pedig az lett volna a célja, hogy mint egyedül arra érdemeset, örök időkig a hatalomba tartsa.

Mondhatnánk ebben az örömteli, de kétségtelenül, most még ködbe vesző, jövőbéli napon, hogy köszönjük, eddig meglennénk. De innen hogyan tovább? Mi következik most? Mert az tény, hogy a felcsúti pályák géniusza nem lazázott, talán nem is akad a magyar közjognak olyan része, amelyen nem hagyta rajta a keze nyomát.

És akkor most, mi a teendő? Meghagyni mindezt? Megszüntetve megőrizni? Visszaállítani a 2010 előtti viszonyokat? Ha ma még sok szempontból korainak is tűnnek az efféle kérdések, nyilvánvaló, hogy annak a csapatnak, amelyik győzni szándékozik, mégiscsak készülnie kell e tárgyból is valamifajta frappáns, és szakmailag értelmezhető felelettel.

Ráadásul, kétségtelenül nehezíti a választ, hogy mégsem normális az, amikor kétnaponta változik az Alaptörvény szövege – ahogy a napi politikai érdekeink kívánják. Valóban, mindezen a helyzeten segíthetne valamiféle megegyezés az úgynevezett jobb- és a baloldal között, de, tartok tőle, mindez már a túlzott álmok birodalmába tartozik. A jobboldal előre megfontolt szándékból épített fel egy olyan világot, amelyben nem lehet megegyezni, amelyben sokkal inkább az erő diktál és az értelmes kompromisszumoknak alig-alig maradt helye. Ezzel együtt persze teljesen ezt a megegyezéses lehetőséget se vessük el, de azért ez már az én merész álmaimban sem holnap lesz.

De addig is, egy számítógépes hasonlatot kölcsönvéve, afféle rendszer visszaállítási pontokat kell kijelölni. Pár éve akkori lapomban, a Népszavában már felvetettem ezt (Rendszervisszaállítási pontok, 2011. december 23.) A meglehetősen bonyolult kompjuteres világban már egy kis változtatás is nagy és előre nem látott bonyodalmakat okozhat. Ezért a program kijelöl afféle visszaállítási pontokat, amelyekhez visszatérhetünk, ha azt tapasztaljuk, mégsem jött be a machináció.

Nos, azt kijelenthetjük, a többsége nem jött be.

A Fidesz képviselői durván belenyúltak a társadalom rendszerébe és ezzel nagyon sok bajt okoztak, okoznak. Csakhogy azt se tessék elfelejteni, akadnak, akik jól járnak. És nem kevesen gondolják azt, hogy nekik ez így jó, még akkor is, ha egyébként csökken a jövedelmük, a szabadságuk, gyermekeik iskoláinak a színvonala és a többi.

Nem mondhatjuk azt, hogy akkor holnaptól az úgynevezett alaptörvényt tessék szíves lenni méltó helyére, a kukába helyezni és vegyük elő ismét a Magyar Köztársaság Alkotmányát. Legyen minden úgy, mint 2010 tavaszán. Mert egyrészt az elmúlt éveket nem lehet semmissé tenni, másrészt meglehetősen sok honfitársunk ezt nem egyszerűen egy működőképesebb – vagyis demokratikus, a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő – világhoz való visszatérésnek érzékelné, hanem egyszerűen csak puszta politikai revánsnak. Vagyis, az ezt követő években mást sem tennének, mint készülnének a következő nagy visszavágóra.

Fradi és Felcsút vezesd a harcot, Videoton felelj neki. És akkor alkotmány megint mehet a kukába, Szájer József pedig visszaülhet a vonatra, alaptörvényt írni.

Az nyalhat, akinek megengedjük

 

Így aztán bosszú, bosszút követhet, amíg a világ világ. Kétségtelenül, így legalább nem kell programokon és más efféle bohóságokon törni azt az okos fejünket. Rögtön látszik ki a rossz és ki a jó, elműködget a dolog – más kérdés, hogy mindennek irtózatos társadalmi ára van. Tessék csak körülnézni.

A Fidesz mostani kudarcainak egyik oka, hogy ellenzékben nem dolgozott ki komoly programot arra, mit is akar majd, ha hatalomra kerül. Komolytalant sem. Csak azt tudta, hogy minden hatalmat a Fidesznek. És most ott az a sok-sok hatalom és mit kezdjenek vele? (Igaz, akik egy elég szűk, körülhatárolható gazdasági érdekszövetséghez tartoznak, azok azért élvezik, ami most történik. Nemcsak belenyalnak a közös mézesbödönbe, hanem haza is vitték a csuprot, miután a hőn utált Európa pénzből felújították. Ráadásul ez már szent magántulajdonú bödön. Az nyalhat belőle, akinek ők megengedik.)

 

Túlegyensúly

 

Szóval, képzeljük el, hogy reggel van, kijózanodtunk a száraz pezsgő és a győzelem okozta mámorból. És akkor most mi van? Erőből lenyomunk mindent, aztán majdcsak lesz később valahogy? Vagy megpróbáljuk legalább azokat a honfitársakat megnyerni, akik ha nincsenek ellenünk, akkor legalább már velünk vannak.

Mennyit beszélünk mostanában arról, hogy kell a „fékek és ellensúlyok” hatékonyan működő rendszere. Jó, nézzük, mert mint tudjuk, „szürke minden teória, de zöld az élet aranyfája.” Hát a Pokol Béla, Balsai István, Szívós Mária és a többi tagokkal rendelkező Alkotmánybíróság micsoda jó ellensúly lehetne, ha az Alkotmánybíróság visszakapja azokat a jogait, amelyek egy jogállamban meg kell, hogy illessék. És akkor lesz itt olyan ellensúly, hogy attól koldulunk. Kétségtelen, fel lehet hozni, hogy a nevezettek és társaik nem feltétlenül csak saját lelkiismeretükre hallgatnak, illetve úgy lettek összeválogatva, hogy a lelkiismeretük csak azt súgja nekik, itt csak Orbánnak lehet igaza – és mindez közel járhat a valósághoz. De most akkor akarjuk-e azt az ellensúly dolgot? De előtte azért néhány velünk rokonszenvezővel, vagy velünk nem teljesen ellenséges erővel feljavítjuk a testület állományát? És a sor ugye hosszan folytatható. Mert ez a rendszer gondoskodik arról, hogy csak olyanok kerülhessenek pozícióba, akik alap üzemmódjukban mindenben támogatják az orbáni rezsimet, ám ha baj történne, és meg találna bukni a felkent vezető, akkor tudják majd a dolgukat, miként kell botot dugni a küllők közé.

Vagy vegyük a választási rendszert, amely aránytalan és minden mai tudásunk szerint a Fideszt segíti. De ha mégiscsak megbukik vele a Fidesz és kiderül, hogy ide is jó, akkor már nem is olyan erkölcstelen effélét csinálni?

És mi legyen a népszavazás intézményével? Mert mára ezt ügyesen ellehetetlenítették. Igen, vissza kellene helyezni jogaiba. De akkor legyünk benne egészen biztosak, hogy megjelenik a Békemenet egészen független serege és ott bombázza szét mindezzel az új kormány törekvéseit, ahol csak bírja. És nagyon szívósak, különösen, mert nyilván elspájzolnak egy jelentősebb pénzösszeget, amelyből baj esetén majd előkerül annyi, hogy lehessen finanszírozni néhány csinos lejárató kampányt.

Vagy – és ez sem mutat túl az alkotmányosság ügyén, még, ha nem is közvetlenül alkotmányozási kérdés – mi legyen a közmédiával? Legyenek igazi, valódi viták, ahol időnként kiderül, hogy hupsz, mégsincs mindig mindenben igazunk? Vagy csak ki kell rúgni a tehetségtelen mamelukok végtelen sorát, és szakmailag megfelelő újságírókat hozni helyettük – akik majd magas színvonalon nyomják tovább a sikerpropagandát, most már nekünk?

Legyen a dolgozóknak ismét sztrájkjoga. Így van. Csakhogy a Fidesz járszalagjára került szakszervezeti vezetők vajon nem találnak két perc múlva valami nagyszerű indokot egy pár évig elgördülő sztrájkra, amellyel lefékezik utódaik minden előremutató törekvéseit?

És akkor nem is beszéltünk még arról, hogy van,a mit nem is lehet visszacsinálni. A nyugdíjvagyon oda. És azoknak a gyerekeknek, akik az eszement és erőszakos oktatási törvénye miatt megy tönkre az életük, nehéz lesz azt mondani, hogy bocs, akkor visszaadjuk az elvesztegetett éveket. Ja, és gyertek vissza Londonból, Bécsből, a Boldogság-szigetekről, mert 20-30 röpke év és itt is minden klappol majd.

És akkor még nem is szóltunk arról, hogy milyen kárt okoztak a társadalom lelkében a szélsőjobb szabadjára engedésével, azzal, hogy már-már szalonképessé tették a közbeszédben a zsidózást, a cigányozást, a buzizás.

És – bár a lelkiismereti- és vallásszabadság feltétlen hívei vagyunk – mintha némelyik egyház mintha túl sok lehetőséghez jutna egy polgári társadalom szokásaihoz képest.

Jó, ne démonizáljuk ezt az ördögi csapatot. Győztek le már a világon ennél sokkal, de sokkal megátalkodottabb társaságot is. Még akkor is, ha többször támadt az az érzésem, hogy olyan rohamosztagosokat helyezett el sok helyen ez a párt, akik mögött a második vonalban felállították a géppuskáikat a politikai komisszárok. Aki nem rohamoz elég lelkesen előre, netán vissza szeretne vonulni, azt a hátsó sorokból lövik le a Lázárok, Kósák, Rogánok (Bocs’ az ízléstelen hasonlatért, valóban kicsit túllőttem vele a célon. Ráadásul, ők is, de milyen hamar áldozatok lehetnek, amikor a forradalom reggelire saját gyermeket kíván falatozni.)

Ráadásul egy esetleges kiegyezést igazán megnehezít, hogy a Fidesz, finoman szólva is, kevéssé szavatartó társaság. Ha a hatalmi érdek úgy kívánja, liberálisból pillanatok alatt a szélsőjobbal is összekacsintó ókonzervatív-jobbos csapat lesz. És vissza ugyanez?

Ezzel együtt, látjuk, messze nem zsenik, erőszakosak ugyan, de hibát hibára halmoznak.

Egy olyan ellenzék, amelyen látszik, tudja mit akar – az már maga a háromnegyed győzelem.

Ám önmagában az ellenzék bármely okos, ügyes, tisztességes politizálása kevés. A remélt változáshoz az is elengedhetetlen, hogy a szavazópolgárok lelkében-tudatában megerősödjön az, ami most a fasorban sincs. Nevezetesen, hogy a demokrácia, a jogbiztonság, a parlamenti köztársaság jó dolog. Nem ideális, de a hibáival és főleg önkorrekciós képességével együtt, még mindig a legtűrhetőbb. Ez a fő „visszaállítási pontunk”.

Attól, hogy Orbán Viktor azt gondolja, hogy ő huszonöt évig fog minimum hatalomban maradni, még nem fog. Akkor sem, ha mindent ennek rendel alá. Ha semmi sem lesz neki drága ezért. Sem érték, sem becsület, sem emberélet. El fog tűnni. Csak, ha nagyon erősködik, bukása neki különösen keserű és szégyenteljes módon megy majd végbe, nekünk meg felettébb sokba lesz. De ne fessük az ördögöt a falra. (Az árnyéka már úgyis megjelent.)

A demokrácia, a jogállam ügye, a fékek és ellensúlyok rendszere, a szociális érzékenység, az elesettek felkarolása ma nem népszerű. A kormányoldal egy jelentős része avítt neohorthy korszakkal próbálkozik, kicsiny keresztény mázzal leöntve, amely persze azonnal lemállik, ha valaki hozzáér és kilóg mögüle a nyers hatalomvágy és a pénzéhség. Ráadásul mindehhez irtózatosra felduzzasztott kommunikációs gépezettel rendelkeznek. Amely szerint ez a világok legjobbika. Aki nincs velük, az az ellenség.

Mi meg, ha megtaláljuk a megfelelő visszaállítási pontokat, mondhatjuk azt, aki a demokrácia bizonyos minimumát elfogadja, az akár velünk is lehet. Mert a „velünk” – tulajdonképpen, mi vagyunk. Mind.