Beszélgetés Radnai Zoltánnal az egészségügy reformjáról

Manapság már nem telik el hét, hogy ne találkoznánk negatív hírrel az egészségügyi ellátásról, az orvosok és a kiszolgáló személyzet helyzetéről, az anyagi és személyi hiányokról. Az alapos változtatás régóta esedékes lenne, de senki nem mert belefogni.

Manapság már nem telik el hét, hogy ne találkoznánk negatív hírrel az egészségügyi ellátásról, az orvosok és a kiszolgáló személyzet helyzetéről, az anyagi és személyi hiányokról. Az alapos változtatás régóta esedékes lenne, de senki nem mert belefogni.

Radnai Zoltán (orvos, egészségügyi szakmenedzser)  szerint a politika nyilvánvalóan felelős a változatlanságért. A szélsőséges megosztottság és a négy évre korlátozott ciklus-logika eleve megakadályozza egy olyan terület átalakítását, ahol hosszú távon, sok éven át beérő folyamatokban kell gondolkodni. De emellett legalább ilyen visszahúzó erejük van a megcsontosodott érdekrendszereknek. A különféle szakmai csoportok, szervezetek és hierarchiák egymást kötik, és gátolják a helyzet és a teendők végiggondolását.

Azt is be kell látni, hogy a reformok ás átalakítások ügyében  az intézményvzetők és a szakmai kollégiumok tapasztalatain túlmenően szükség van egy elkötelezett, politikától független és önmaga megvalósításán már nem fáradozó szakmai csoportra is, amely képes rendszerekben és a valós szükségletek mentén gondolkodni. Csak így lehetséges a soron következő lépések meghatározása, miközben az egészre való rálátás képessége is megkerülhetetlen. Az elmúlt 25 évben ilyen szakemberek nem kerültek a politika látóterébe.

A tisztánlátás további akadálya a paraszolvencia. Ezt végre ki kell mondani. A rendszer, azon túl, hogy minden szereplője számára megalázó, elfedi a tényleges szükségletek megismerésének lehetőségét. Az orvoslás és az ápolás megbecsülése állami feladat. Orvosnak, vagy ápolónak lenni megtisztelő lehetőség, mert a segítésről és az áldozatról szól. Nem tud azonban segíteni másokon az a nővér, vagy orvos aki a saját megélhetését sem tudja kielégítően biztosítani. Közgazdasági szempontból pedig egyszereűn lehetetlen a paraszolvenciával duzzasztott ellátó rendszer valós szükségleteinek megítélése.

Az átalakítások eddig mindig a kiéleződött szükséghelyzeteket érzékelve, vagy a megtakarítási szándéktól vezetve, kapkodók voltak, és többnyire az ágyak számának csökkenésében merültek ki. Amúgy is kihasználatlan ágyak megszüntetése azonban soha semmit nem oldott meg, mivel a betegek száma változatlan maradt, függetlenül attól hogy az aktuális egészségpolitika mit gondolt erről. Különösen nehéz volt az az időszak, amikor az üres ágyak bevonását a finanszirozás párhuzamos csökkentése kísérte, a korábban már említett, és eleve alulfinanszírozott változatlan betegellátás mellett. Az egészségügyi ellátás tényleges szükségleteit nem a betegágyakkal, hanem rendszert igénybevevők számával mérjük. Csak akkor lehet a fekvőbeteg ellátó rendszert a rendelkezésre álló ágyakkal jellemezni a fenti két szám egybeesik.

A jelenlegi csapdából, az egészségügy rendszerének kaotikus állapotából három lépcsőfokon keresztül, tudatos munkával lehet csak kijutni. Az első a tényleges szükségletek felmérése. Szükség van az egész országra kiterjedő, valós forgalmi adatokra és az un. betegség – epidemiológiai – térképre. Ennek tudományos igénnyel kell elkészülnie, mert minden további szakmastruktúra kialakításának ez az alapja.

Ha végre létezik majd egy hihető epidemiológiai térkép, akkor nagyjából fel tudjuk mérni azt a struktúrát, ami ezt kiszolgálja. Ez a második lépés: az előforduló betegségek megoszlásához és számához viszonyított kielégítőnek tartható struktúra felvázolása. A harmadik szint pedig az, hogy a meglévő struktúrát hozzá kell igazítani a kívánatoshoz. Ez ellátások átcsoportosítását, létesítést és bezárást is indokolhat. A tényleges ellátási igény kielégítését célzó, lokálisan is megfelelő struktúrát hívhatjuk szakmastruktúrának, melyben az egyes ellátások progresszivitási szintje és mennyisége gondos „vegyész módjára” titrált mértékben és mennyiségben fordul elő.

Az eddig felsoroltakhoz még nem kellene sok pénz, az csak ezek után következik. Biztos, hogy az egyszeri tőkeinjekció nem old meg semmit. A szakmastruktúrát kell átalakítani. Nem szabad állandóan a pénz és a pénzhiány oldaláról beavatkozni az egészségügybe. Ebbe a struktúrába további pénzt beleölni már értelmetlen.

A mostani kormányzat kivette a fekvőbeteg ellátást az önkormányzatok kezéből. A lépésnek annyi előnye biztosan van, hogy az átalakításokhoz most nem kellene senkitől engedélyt kérni. A fővárosban az egészségügynek korábban több mint harminc tulajdonosa volt.  Mindegyik ragaszkodott a meglévő kapacitásaihoz, intézményeihez. Az átalakítások eleve belefulladtak a politikai és jogi vitákba. Képtelenség volt a feleket leültetni tárgyalni. Vagyis, átmenetileg nincs baj a centralizációval, ha azt megfelelő célokra használják.  Vagyis, ha valakinek van elképzelése és ereje a szakmai struktúra átalakításához.

A centralizációnak lehet hasznos is. A centralizáció-decentralizációt mondhatjuk életjelenségnek is, melyre a folyamatos ciklicitás a jellemző. Időszakonként úgy gondoljuk, hogy a decentralizált ellátás gazdaságilag nem elég hatékony, majd máskor államosítunk, hogy aztán legyen mit újra decentralizálni. Ezt nem látom problémának, pláne akkor nem, amikor valamit az egyéni és csoport érdekek ellenében kell végrehajtani. Ilyen az egészségügyi ellátórendszer átalakítása.

Vannak egyéb feladatok is, amiket központilag kell elvégezni. Ilyen az adatok és adatszolgáltatás egységesítése, a rendszerek inkompatibilitásának és a kontrolling-rendszerek különbségeinek a felszámolása, amik akadályozzák a szükségletek és kapacitások felmérését. Ilyen természetesen az ún. „priorizálás” is, vagyis annak meghatározása, hogy milyen betegségek kezelését térítse az állami ellátás, és milyen mértékben. Ezzel minden ország küzd. Magyarországon ehhez még senki nem mert igazából hozzányúlni.

S akkor eljutottunk a fizetéses egészségügyhöz, és a magánszolgáltatások és az állami rendszer viszonyához. Szálljon be a beteg!, mondta Molnár Lajos, és kitalálta a vizitdíjat. Ez nem volt értelmetlen, de nem is volt szignifikáns. A Szent István kórházban például 80 millió volt a vizitdíjból az éves bevétel, szemben a 27 milliárdos költségvetéssel. Vagyis, elenyésző. De valóban felmerül, hogy a TB-járadékon túl milyen ellátást finanszírozzon maga a beteg. Mint ahogy a magánszolgáltatások beengedése is nagy kérdés. Jelenleg az a politika, hogy a magán és az állami ne keveredjenek egymással. Ennek következtében az orvosok részben vagy teljesen kivonulnak az állami egészségügyből, a kórházakban orvoshiány van, mint ahogy az egész országban is. A másik oldala ugyanennek az éremnek az, hogy léteznek magánellátók, a lakosság hatalmas pénzeket költ magánszolgáltatásokra, miközben ehhez nincs meg a megfelelő biztosítási rendszer. Valamennyien súlyosan hozzájárulunk az egészségügyi ellátáshoz, csak nem az állami ellátáson keresztül, és biztosítás nélkül. Nem lehet politikai kérdés az állami és a magán szektor tevékenységének összehangolása, törvényi szabályozása. Ha az állam nem tud többet betenni az egészségügybe, akkor nem elkerülhető a keveredés, és ennek létre kell hozni a törvényi szabályozását. Így jelentősen javítható lenne az ellátás és a humánerőforrás-krízis is.