Okos vagyok, mint az anyukám, és szép, mint az apukám

Nem tévedés. Ugye, furcsán hangzik? Mert hogy hosszú idő óta öröklődik a „vicc” generációról generációra: „Okos, mint az apja, és szép, mint az anyja.” De a helyzet az, hogy ha tükörbe nézek, édesapám apja tekintetét, szemöldökét, orrát, arckifejezéseit látom. Nagykamaszként és zöldfülű egyetemistaként is szívesen hordtam anno összetűzve a hajam. Apai nagyapám tablóképét nézve, akár testvérek is lehettünk volna: a kis hajcsattok még azokat a hullámokat is belerakták a hajamba, ami az ő hátrafésült hajában alapból megvoltak.

Nem tévedés. Ugye, furcsán hangzik? Mert hogy hosszú idő óta öröklődik a „vicc” generációról generációra: „Okos, mint az apja, és szép, mint az anyja.” De a helyzet az, hogy ha tükörbe nézek, édesapám apja tekintetét, szemöldökét, orrát, arckifejezéseit látom. Nagykamaszként és zöldfülű egyetemistaként is szívesen hordtam anno összetűzve a hajam. Apai nagyapám tablóképét nézve, akár testvérek is lehettünk volna: a kis hajcsattok még azokat a hullámokat is belerakták a hajamba, ami az ő hátrafésült hajában alapból megvoltak.

És hogy milyen az én anyukám? Okos, szép, csinos, mosolygós, mindent kibír. Olyan keményen dolgozik, hogy a körülötte élők csak kapkodják a fejüket. Nincs olyan krízis, amiből ne küzdené ki magát. Azt hiszem, sokan mondhatjuk el ugyanezt az édesanyáinkról.

Megküzdöttek egymásért a szüleim. Egymásért és önmagukért is. Úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül: aki azt állítja, egy ember életében, házasságában nincsenek hullámvölgyek, nem mond igazat. A házasság erejét azonban nem az mutatja meg, tudjuk-e egymást szeretni a tengerparton, amikor annyi a problémánk, hogy a hotelszobában felejtettük a naptejet, hanem az, hogy amikor a másiknak igazán szüksége van ránk, ott vagyunk-e mellette. Óriási szellemi és lelki teljesítmény – mindkét fél részéről. Ha felborul benne az egyensúly, súlyos következményei vannak.

Egészségben, betegségben…” – megvan? Ez az a rész, amikor az emberek már a szemüket törölgetik az esküvőn. De valahogy mintha az idő nem csak a szerelmet, ezt az egymásnak tett ígéretet is elhalványítaná. Náluk nem így volt. Nem így van. A szüleim nem szegték meg a szavukat. Pedig ők is ilyen „ballibsi-félék”. Különös, nem? És (sajnos úgy tűnik, hogy sokak számára meglepő) nagyon szerettek és szeretnek bennünket – a testvéremmel együtt. Akartak nekem testvért, akit szintúgy szerettek, taníttattak, és a legjobbat akarták nekünk. Közben pedig mindketten helytálltak a munkában. A kormány pont ezt a viselkedést igyekszik mindenkitől elvitatni, aki nem Fidesz-szavazó.

Egészségben, betegségben…” A diszkrimináció a társadalom betegsége. Most is egymásra van szükségünk, hogy felgyógyuljunk belőle. Férfiakra és nőkre. Idősebbekre és fiatalokra. Olyanokra, akik akarnak házasodni, és olyanokra, akik nem. Olyanokra, akiknek több gyereke van, és olyanokra, akiknek egy sincs. Mindenkire. Mert ez így nem mehet tovább.

Látva azt, merre megy ez a társadalom. Látva a kormányszinten legitimált nők elleni diszkriminációt, látva a mindennapi szexizmust, nem mehetek el a bókba csomagolt megkülönböztetés mellett sem.

Lányok, ha valaha valaki azzal próbál „kedveskedni”, hogy szépek vagytok, mint anyátok, és okosak, mint apátok, mondjátok, hogy nem. Nézzetek rá az okos anyukátokra és a szép apukátokra, akiken talán fogott az idő vasfoga, de amit együtt építettek, az gyönyörű. Nem csak Ti, de a testvéretek is, az együtt töltött idejük, és ők maguk is. Azért választották egymást, mert szépnek látták a másikat. Nem csak kívülről, belülről is. A hibáikkal együtt nyújtottak tökéleteset – nem csak egymásnak, nektek is.

És nincs az a kormány, az az énekes, vagy bárki, aki ezt elvitathatja tőlük. Nincs az a kormány, amely a következő generációkba belenevelheti ugyanazt, amit a vasfüggönyön túli világ már maga mögött hagyott. A nemek közti egyenlőség, de úgy általában véve az esélyegyenlőség és az egyenlő méltóság elve, nem erkölcsi, hanem jogi kérdés. A jogok pedig eszközök arra, hogy a társadalomban mindenki egyformán lehessen ember.

Az efféle „bókok”, „viccek”, „játékok a szavakkal”, súlyos rombolást okoznak a társadalomban és az egyes emberek énképében is. Nincs az a közösség, amely megengedheti magának, hogy képességeket vitasson el saját tagjaitól – jelen esetben minden második embertől, aki az országban él. Amelyik megteszi, a társadalom összjólétét csökkenti.

Ezért mondom, hogy arra is képessé kell válnunk, hogy dicséretnek szánt megjegyzéseket is vissza tudjunk utasítani. Mert miféle elismerés az, amely a saját édesanyánktól vitat el képességeket, ráadásul úgy, hogy kibúvót sem hagy: hiszen, aki nem bólogat és nem mosolyog, “nincs humora”.

Én a magam részéről olyan humorból nem kérek, amely a leendő lányaim diszkriminációjának útját egyengeti.