Parancsnoki hídon

Göncz Árpád, a néhai harmadik Magyar Köztársaság első elnöke abban a kis könyvben, amelyben az emlékét kívántuk megőrizni főként „Árpi bácsiként” szerepel– a legtöbben ugyanis így hívták. Ezért is lett a könyv címe: Árpi bácsi. Ugyan elnöki megbízatásának lejárta után, az elmúlt jó tizenöt évben viszonylag ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, ám minden bizonnyal még ma is az egyik legnépszerűbb, ha nem a legnépszerűbb kortárs közéleti szereplő.

Parancsnoki hídon

„Exegi monumentum aere perennius”

(Horatius: Ad Melpomenen)

„Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb”

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Göncz Árpád, a néhai harmadik Magyar Köztársaság első elnöke abban a kis könyvben, amelyben az emlékét kívántuk megőrizni főként „Árpi bácsiként” szerepel– a legtöbben ugyanis így hívták. Ezért is lett a könyv címe: Árpi bácsi. Ugyan elnöki megbízatásának lejárta után, az elmúlt jó tizenöt évben viszonylag ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, ám minden bizonnyal még ma is az egyik legnépszerűbb, ha nem a legnépszerűbb kortárs közéleti szereplő.

Már életében számos kedves anekdota keringett róla, melyeknek a többsége arról tanúskodott, hogy az „ország első polgáraként” is megmaradt normális, érző, bölcs embernek. Mikor pedig híre ment a halálának, áradni kezdtek a történetek – az interneten, a hetes buszon, a rádióban, a munkahelyi beszélgetésekben, az újságokban, vagy éppen a Lehel piacon.

A kis történetek a nagy emberekről tudják néha a legtöbbet elmondani. Ezért gondoltunk arra, hogy Göncz Árpád emlékét úgy is ápolhatjuk, ha szemezgetünk belőlük, és közzétesszük néhányukat.

Nem életrajz, nem politikai elemzés az „Árpi bácsi”, hanem egy igaz ember alakjának felidézése. Mikor megtudtuk, hogy Göncz Árpád már nincs velünk, felhívást tettünk közzé a Facebookon, illetve a Klubrádióban, és abban a pillanatban özönleni kezdtek az emlékezések. Az emlékezők között van olyan, aki élete során csak egyetlen egyszer találkozott vele, de olyan is, akivel évekig ült egy cellában. E viharvert ország történelme alkalmat adott arra, hogy igazán különös esetek is előfordulhassanak.

E rövid történetekékből árad a szeretet és a tisztelet.

A történetek sokszor arról is szólnak, hogy bezzeg mostanság már nincs ilyen formátumú politikusunk, hogy Göncz Árpád mennyivel különb a maiaknál. Ez utóbbival maradéktalanul egyetértünk, ám azt is látnunk kell, hogy a világ megváltozott, a politika professzionalizálódott, foglalkozássá, jobb esetben hivatássá vált. Ráadásul, tegyük hozzá, szerencsére, ma már nem kell háborúban, börtönben, elnyomásban edződnie annak, aki a közélet porondjára lép.

Örüljünk hát annak, hogy életünk során találkozhattunk néhány igazán kiváló emberrel, akik a politika színpadára léptek, s ezek egyike, minden vitán felül, Göncz Árpád.

Ami az itt következő történeteket illeti, nem kell világrengető dolgokra gondolni, épp az a céljuk, hogy bemutassák Göncz Árpádot mint embert, aki minden körülmények között ember tudott maradni.

Az egyik emlékező például felidézi, hogy a német államfő protokollfőnöke mennyire meghökkent, amikor észrevette, hogy a Berlinben hivatalos látogatáson tartózkodó magyar elnök a szállása teraszán maga keféli fényesre a cipőjét. Nem nagy ügy, de a nagyképű, elbizakodott politikusok világában az ilyen kicsiségeknek is lehet örülni. Ráadásul Göncz „normális”, mondhatnánk úgy, hétköznapi megnyilvánulásairól mindannyian tudtuk és éreztük, hogy nem spin doctorok, jól megfizetett média- és PR-guruk koreografálták. Ha kiszökött a Parlamentből az egyik korábbi munkahelyére, egy könyvkiadóba, akkor ezt nem azért tette, hogy aztán kiszivárogtassák, és egy bulvárlap megírja róla, hogy micsoda jó fej és mekkora népfi, hanem azért, mert tényleg beszélgetni akart a volt kollegával egy kisfröccs bíztató társaságában.

 

A kilencvenes évek elején tudósítóként több alkalommal kísérhettem el hazai és külföldi útjaira. Így vannak személyes élményeim arról, hogy a legendáknak igenis van valóságalapjuk. Természetesen nem biztos, hogy minden mindig épp úgy esett meg, ahogy majd itt szerepel, de ennek nincs különösebb jelentősége. A legendának olyan a természetük, hogy egy idő után önálló életre kelnek, de esetlegesen torzított formájukban is jellemzik az adott személyt, még ha nem is minden tekintetben felelnek meg a valóságnak.

 

Például bármikor bárkinek megesküszöm, hogy amikor úgy 1994 tájékán Göncz Árpádot hajókázni vitték a MAHART-osok a Dunára, akkor az őt fogadó, díszegyenruhás kapitány a parancsnoki hídon közölte vele, hogy az a bevett szokás, hogy ha az államfő, vagy a király a fedélzeten tartózkodik, akkor ő számít a kapitánynak. Erre az elnök azt felelte, hogy gyerekkora óta erre vágyik, és akkor most ki is adja a parancsot: teljes gőzzel előre a Margitsziget felé. Hozzátette azt is, hogy a legjobb az lenne, ha engednék egy kicsit kormányozni is. Mire – legalábbis az én emlékeim szerint –, az igazi kapitány kedvesen mosolygott, és azért felajánlotta segítségét ehhez. Majd, de ebben már minden szemtanú megegyezik, megjelentek a pincérek különféle pezsgőspoharakkal, és a nap igen kedélyesen folytatódott.

Én tudom, hogy így volt, s nekem ez éppen elég.

 

Ezek a beszámolók épp azért hitelesek, mert Göncz – ha nem is feltétlenül szó szerint azt és úgy mondta, ahogy itt megidézzük – éppen ilyen volt. Ha nem mondta, akár mondhatta is volna.

Ő volt számunkra a demokrácia szép arca, aki visszaadta a hitünket abban, hogy a „politikus” szó nem feltétlenül a cinikus, hitvány haszonleső szinonimája. Ő volt az az ember, aki a politika sodrában kiismerte magát annyira, hogy mindig a jó oldalra álljon.

„Meghalt október 6-án Göncz Árpád, Árpi bácsi. Egy korszak száll vele sírba, a harmadik köztársaságé, melynek ő adott arcot. Noha abból a húsz évből csak tízen át volt ő a köztársasági elnök, noha ebből a tíz évből is csak az első négyben játszott mértékadó szerepet, mégis benne testesült meg az, amiért a köztársaságot gyengéivel és mulasztásaival együtt is szeretni lehetett” – írta nekrológjában Kis János, az SZDSZ egykori elnöke.

Árpi bácsi – a legtöbben tényleg így emlegetik, a legnagyobb tisztelet hangján. Elnök egy egyszerű politikai aktus árán tulajdonképpen bárkiből lehet. Az „Árpi bácsit”-t, ezt a bizalmas és mégis tisztelettudó megszólítást, ki kell érdemelni.

Sokan vélték úgy, hogy könnyű neki, hiszen az elnöki szerep nem annyira konfrontatív, egyszerű népszerűnek lenni. De ma már tisztán látjuk, hogy hiába követték őt az elnöki székben bölcs, komoly férfiúk, de egyikük sem volt képes arra, hogy kiemelkedjen az életünkhöz hozzátartozó, de különösebben nem lelkesítő politikusok sorából.

Göncznek saját megítélése szerint is nagyon megfelelt az elnöki szerep – ahogy egy Hegedűs B. Andrásnak adott interjújában ezt el is mondta, hogy tulajdonképpen ez a poszt számára a legalkalmasabba, miniszterelnök vagy miniszter biztos nem lett volna, de elnökként talán kamatoztatatni tudta konszenzusteremtő képességét.

 

Szokás a „nemzet nagypapájának” is nevezni. Kora, ősz haja, bajusza, valamint kedélyes, mindenkit tegező stílusa ad alapot erre. De Göncz Árpád eközben valódi politikus volt, ráadásul, a legkevésbé sem nevezhető tekintélyelvűnek.

Ugyanakkor azok, akik együtt dolgozhattak vele, jól emlékeznek rá, mennyire felkészült volt a nemzetközi tárgyalásokon például, még akkor is, ha a külügy nem mindig készítette elő számára elég alaposan a megbeszéléseket. Göncznek határozott koncepciója volt arról, hogy Kelet-Közép-Európának igenis vannak közös érdekei, és azokat neki is képviselne kell.

Ez korántsem „nagypapás” tempó, hanem egy tudatos államférfi magatartása.

Több emlékező kiemeli, hogy különösen kedvére való volt, ha valaki meg merte mondani neki a véleményét. Ma már ez is ritka tulajdonság a politikai elit tagjai között.

 

Elnökké választása sokaknak azt is jelentette, hogy a legkilátástalanabb helyzeteken is túl lehet jutni. A rendszerváltás ideje volt az a rövid kegyelmi pillanat, amikor még remélhettük, hogy az arra érdemesek, ki előbb, ki utóbb, de elnyerik jutalmukat.

Bár Göncz Árpád elnökké választásával leginkább mi nyertünk.