Polip és ideológia

A „magyar polip” vagy „maffiaállam” koncepcióját legtöbben az ideológia hiánya miatt kritizálták. A bírálók másik része szerint a koncepció megreked egy szerkezet szellemes leírásánál, nem mutat a jövőbe, és a változásokat kívánó politikai törekvések számára alig használható.

A „magyar polip” vagy „maffiaállam” koncepcióját legtöbben az ideológia hiánya miatt kritizálták. A bírálók másik része szerint a koncepció megreked egy szerkezet szellemes leírásánál, nem mutat a jövőbe, és a változásokat kívánó politikai törekvések számára alig használható. A szociológiai megközelítés felől nézve mindkét felvetés elhanyagolható lehetne. Az ideológiát Magyar nem tartotta a rendszer lényegéhez tartozó strukturális vagy összetartó elemnek, és a kritikusok sem bizonyították az ellenkezőjét. A változás, a rendszer vége pedig meghaladná azt, ami egy leíró elmélettől várható.   

Ennek ellenére, A magyar maffiaállam anatómiája c. kötet már a kritikákra is reagálva teljes fejezetet szentel az ideológia kérdésének. Tézise szerint „a maffiaállam nem ideológiavezérelt, hanem különféle ideológiai panelekből a politikai célszerűség igényeinek megfelelően építkezik”. S Magyar kellő alapossággal és meggyőző erővel érvel a ’nincs’ – mármint: nincs ideológia, csak célszerűen megválasztott és cserélgetett hívószavak, vagyis kommunikáció (manipuláció) – többnyire nehezen bizonyítható állítása mellett. A rendszerről készített jelen idejű fotón vagy röntgenképen az ideológia nem jelenik meg, s hiánya láthatóan nem okoz zavarokat a gépezetben. 

Mégis, nem Magyarral vitatkozva, hanem őt inkább kiegészítve elmondható, hogy a rendszerfenntartó ideológia lehet problémamentes common sense, mindenki által osztott titkos hiedelem. Olyasmi, mint a levegő, ami a röntgenfelvételen szintén nem látszik, s csak akkor figyelünk föl rá, ha a páciens fintorog, vagy a tüdejében káros elváltozások jelentkeznek. A Fidesz eredetileg nyilvánvalóan nem kényszerrel, hanem a fejek és szívek megnyerésével állította maga mögé, és azóta is így tartja maga mögött a szavazóit. Nem csak manipulatív hangulatkeltéssel, és nem is csak a politikai ellenfél gyengeségének köszönhetően érték és érik el ezt, hanem főként talán azzal, hogy sokáig bizonyos ideologikus hitek bizományosaiként szerepeltek. Alkotmányos körülmények között négyévente a maffiaállam létrehozóinak és működtetőinek is meg kell mérettetniük, és újra és újra el kell fogadtatniuk magukat. Éppen ez a megmérettetés – a vélemény – jelenti a rendszer legkeményebb korlátját, és értékeli fel a hallgatólagosan feltételezett hitek és ideologikus tartalmak szerepét. Márpedig a fintorgás alaposan megkezdődött: az ideológia mégiscsak önálló életre kelt. Ha a rendszer egyensúlyi állapotának leírásához az ideológia nem is szükséges, hozzájárulhat a rendszer önfelszámolásához. Vagyis, érdemes lehet a kritikai felvetések mellett megállni egy pillanatra, mert kiderülhet, hogy ha nem is érintik a maffiaállami rendszer – s így a leíró elmélet – lényegét, de segíthetnek a fennálló uralom korlátait felismerni.

A Fidesz uralmi működése és a szicíliai maffia között vont párhuzam nem csak a szervezeti hasonlóságok döbbenetes egyértelműsége miatt lett szerencsés felismerés. Az ideologikus tartalmak szerepében, illetve e szerep változásaiban is erős a hasonlóság. Hiszen a Cosa Nostra nem volt mindig csak bűnszervezet. Az évszázadokon át idegenek uralta Szicíliában a helyi családok csoportokba és hálózatokba szerveződve védekeztek, igyekeztek túlélni, és alakítottak ki saját viselkedési kódokat és igazságszolgáltatást. A maffia kezdetben a területhez tapadó öntudat megjelenése, és az ellenállás, önvédelem és önszerveződés módja volt. Ugyanígy a fegyelem, engedelmesség, bátorság, összetartás és titoktartás szigorú szabályrendszere is, amely így szintén „ideologikus” volt, még akkor is, ha ez az ideológia rendszerezetlen, és többnyire hallgatólagos maradt. A maffia által képviselt érték- és szabályrendszer a helyesről és helytelenről alkotott képzeteket rögzítette, társadalmi hierarchiákat alapozott meg és igazolt, és folytonosságot teremtett. S így volt ez később is, amikor a maffia a nehezen megszülető és kaotikus olasz államigazgatás feladatait részben átvéve, részben pedig annak fehér foltjaiba benyomulva, hálózta be a területet, teremtett sajátos rendet és alakította ki törvényellenes hatalmát. Eközben mindvégig a tradicionális és zárt szicíliai társadalom kultúrájára és értékrendjére apellált. Hosszú ideig átfogó életszemlélet tapadt a maffiához, úgy, ahogy később már nem, és amire más, újabb keletű bűnöző csoportok esetében sincs példa.

Mára az olasz állam és közigazgatás megerősödött, a szicíliai társadalom mindenfelé megnyílt, és megváltozott az élet. A maffiát többnyire csak veszedelmes bűnszervezetnek, a múlt anakronisztikus túlélésének tartják. Épp hajdani ideologikus imázsa és tartalmai kerülnek szembe vele, hiszen odalett minden, ami az erőszakot a társadalom egésze számára indokolná. (Eközben persze a szicíliaiak egy része számára mindmáig munkaadó, szociális rendszer, a beágyazottság közege és a tradíciók folytatója.)

A szicíliai maffia elfogadottsága tehát hosszú ideig ideologikus volt. A többnyire kimondatlan indoklás koherenciája a maffia-család területi beágyazottságából, történetéből, és a szervezet funkciójából származott. Az, aki a Család tényét elfogadta, egyszersmind tradícióval és nézetrendszerrel azonosult. A Család uralta őt, ő pedig magára ismert a Családban. A maffia uralma addig és annyiban maradhatott elfogadott, amíg a szicíliaiak nagy része magáénak érezte. Amikor ennek vége, a maffia helyzete és szerepe is megváltozik. Természetesen nem a lakosság elfordulása, hanem a közhatalom szorítja vissza a maffiát, de a támogatói közeg leolvadása szükséges feltétele a hatóság sikerének.

A Magyar Polip a magyarországi rendszerváltás után létrejött politikai struktúra pillanatnyi végkifejletét fotografálja. A képen Orbán már a Családfő foteljében trónol. Ha az ideológiai képzetek és morális érzületek is igazolják ezt a helyzetet, vagyis az emberek a patriarchális figurát pozitív asszociációkkal övezik körül, akkor végünk: ilyen a nép, ez kell neki, és minden így marad örökre. A monolit hitekkel megerősített stabil intézményi struktúra gyakorlatilag kikezdhetetlen. Szerencsére azonban más a helyzet. Ennek belátásához elég ha, miként a szicíliai maffia esetében, itt is két korszakot különböztetünk meg.

Orbán Viktort akkor ismerte meg ország-világ, amikor Nagy Imre és kivégzett társainak újratemetésén kihirdette, hogy mindenkinek félre az útból, mert „mi” jövünk: „mi”, az akkor fiatal generációk. A Hősök terén elmondott beszéd bejelentkezés volt, és egyben hadüzenet az ekkorra hiteiket és erejüket vesztett kommunistáknak, a már kivonulásukat előkészítő szovjeteknek, de a gazdaság, a közigazgatás, a média és szellemi élet vezető pozícióit betöltő kiterjedt nómenklatúrának is. 

A politika története valószínűleg megírható lenne az egymásra következő generációk fő politikai élményének sorozataként. A közélettel való találkozás, a belépő, az első megnyíló lehetőség és tapasztalat a generációk későbbi politika-felfogását is jórészt meghatározza.  Vagyis, létezik valamiféle generáció-specifikus gondolkodás, stílus, ami a későbbiek során is hat, előbukkan és felismerhető.  A ’88-’89-es egyetemista és közvetlenül egyetem utáni korosztályok számára ez a we can do it kollektív élménye volt. Most mi jövünk, sugallta Orbán a katafalk mellől, félelem és kertelés nélkül. Ettől kezdve minket illet a hatalom, az újakat, a bűnteleneket, és meg is tudjuk szerezni a korábbiaktól, a lejártaktól, az idősebbektől, a gyengéktől, a becstelenektől, a kollaboránsoktól, akik sok esetben kifejezetten gyilkosok. Lejárt az idejük, félre velük!

A következő hónapok és évek eseményei igazolták a szónokot. A kommunista hatalom széthullt, sőt, ölbe hullt. A létrejövő új intézmények új embereket igényeltek, a kialakuló kapitalista világ pedig újfajta képességeket és energiákat preferált. Általános jelenség volt a reformszocialista és késő-kádárista rétegek sikeres önátmentése, de az egészen fiataloknak is szokatlanul és beláthatatlanul megnyílt a tér. Korábban elképzelhetetlenül fulmináns karrierek sokaságát láttuk, rögtön a csúcsokra, átmenet nélkül, sokszor a nulláról.  Az egyetemi padokból közvetlenül kikerült bankigazgató, politikus, kommunikátor és vállalkozó volt e napok és évek típus-története. A „merjünk nagyot álmodni” voluntarizmusa tehát nem a semmiből jött. (Mindezzel járt egyfajta könyörtelenség, egoizmus, mások – idősebbek, korábbiak, sikertelenek – iránti érdektelenség és lenézés, a szolidaritás-élmény és igény hiánya, egyfajta generációs pökhendiség, ami szintén általánosan, tehát a politikai szimpátiáktól függetlenül jellemző, de aminek tárgyalása már meghaladná e kereteket.)

E generációk „Viktor”-a nem volt Családfő, sőt, nagyon távol volt tőle, szinte épp az ellenkező póluson. Még vezér sem volt, csak amolyan „szóvivő”, mert egy tekintélyelvű politikai berendezkedés után voltunk, és minden autoritás-igény és intézményes pozíció eleve vicc és gyanú tárgya lett. Orbán legitimitása nem saját érdemeiből vagy múltjából származott, hiszen ilyenek fel sem merülhettek. A múlt helyett éppen múlt-nélkülisége – bizonyos értelemben a senkiség – volt a fő érték. Hátterét maga a társaság, a fiatalok által a semmiből létrehozott Fidesz generálta, amelyiknek tagja és egyik alapítója volt. Hitelüket az ártatlanság, az élénkség, a hatalommal való packázás, és végül maga az eredmény adta: a kommunisták hatalma megdőlt, sikerült elcsenni a sajtot a varjútól. A történtek folytatásaként pedig, a létrejött vákuumban és ember-hiányban minden lehetőség megnyílt az ekkor aktív generációk előtt. Orbán az egyetemről azonnal a Parlamentbe került, és fiatal politikus-társaival együtt a helyzetfelismerés és helyzet-kihasználás élő példái és metaforái lettek.

  A fiatal fideszes vezetők fellépésének volt az elmondottaknál specifikusabb, ideologikus elemeit tekintve robosztusabb vonatkozása is. Ez a tartalom már nem a generációs sajátosságból, hanem magából a kollégiumi létből, az ott szerzett közösségi élményből és annak kiáradásából származott. A Hősök terén bejelentett hadüzenet a kommunista rendszer működtetői és haszonélvezői, a múlt és akkori jelen nómenklatúrái ellen irányult. Legalábbis, ott és akkor mindenki így értelmezte. Nagyobb általánosságban, és a későbbi fejlemények felől olvasva azonban leginkább elit-ellenes volt, ami még a beszéd elmondója számára sem lehetett világos. Senki nem gondolta még, hogy létezik és hat egyfajta kollégiumi ideológia, ahol szintén nem a liberális demokrácia kétségtelenül sokra tartott, vagy legalábbis sokat hangoztatott értékei, hanem az elit-ellenesség a kulcselem.

A Bibó és Rajk szakkollégiumok, az ELTE és a Közgáz e két kiemelkedő intézménye a 80-as évtized utolsó éveiben az oktatást meghaladóan is a jövő inkubátorainak bizonyultak. A tehetséges vidéki hallgatókat gyűjtötték egybe, s a cél az akkor megszerezhető legkomolyabb tudás elérése volt önképző és jórészt önigazgató alapon. A szakkollégiumok politikailag is a rendszer határait feszegették, amikor előadásokra és beszélgetésekre hívták az akkori demokratikus ellenzék prominens vezetőit és a vezető értelmiségieket.

A Bibó és a Rajk az elmélyedés és szellemi szabadság kísérleti terepei voltak tehát. De több, és más is: egy valós vagy vélt probléma és sorsközösség tudatosulásának bölcsői. A szakkollégiumokban uralkodó közösségi alapérzés az „out of place” és bajtársi egymásrautaltság volt. A kollégiumok lakói a budapesti közegben kívülről jövő idegenként érezték magukat. Az addig megszokott beágyazottságuk, kapcsolatrendszereik és tájékozódási pontjaik egyrészt távoliak voltak, másrészt relativizálódtak, vagy kifejezetten értéküket vesztették. Az új környezet megismerése és a befogadottság élethelyzetének és érzésének kialakítása magabiztosságot, bátorságot és energiát igényelt, s a feladatot maga a fővárosi közeg sem feltétlenül könnyítette meg az újonnan jöttek számra. Ezzel szemben, a kollégium kvázi-családias otthonosságot és egyfajta dafke-beágyazottságot nyújtott, a falakon kívüli világgal szemben.  Az idegenségnek ez a minden korban és mindenütt felmerülő logikus érzése és konfliktusa, mint a történelem során másutt és annyiszor, a szakkollégiumok esetében is csoportszellemmé, világképletté, ideológiává és programmá fejlődött.

A nyolcvanas években az ország régi közélete szétporladóban volt, új korszak kezdődött és érezhető lett a generációs váltás közelsége. Megnyíltak a külföldi ösztöndíjak, a nyugati vállalkozások képzett helyi munkaerőt kerestek, megélénkült a média, stb.. Korábban soha nem tapasztalt verseny alakult ki a jó lehetőségekért. Ez a történtek korábban már említett generációs aspektusa. A szakkollégiumok lakóinak jelentős részében azonban már nagyon korán felmerült, hogy vannak, akik a rajtvonalra közelebbről, előnyösebb helyzetekből, plusz információk és kapcsolatok birtokában érkeznek. Ezek az elitek könnyen nevesíthetők voltak, s a listára a magát modernizáló késő kádárista értelmiség és technokrácia mellé a Demokratikus Ellenzék és értelmiségi holdudvara is felkerültek. Sőt, az igazán komoly versenytárs nem is a kommunista nómenklatúra volt, ez a már fogait hullató oroszlán, hanem a budapesti értelmiségi elit. A frontvonal ebben az értelmezésben már Budapest és vidék között húzódott, és a szakkollégium a vidéki Magyarország előretolt hadoszlopa, beékelődő hídfőállása lett.

Ebben a metszetben Orbán Viktor szerepe is egészen más, mint a korábbi, a rendszerváltó generációk egyik szószólója. A politikától és a fővárosi mindennapoktól távoliak számára már nem egy volt a sok fiatal hangadó közül, hanem az, aki a vidék hangját és ambícióit megtestesíthette. Az éles nyelvű, látszólag minden kisebbrendűségi komplexust nélkülöző „jó gyerek”, a „mi fiunk”, aki folyton focizik, de az esze a helyén, és a pesti úri vircsafttal szemben is állja a sarat. Orbán tehát az elit-ellenességként felfogott vidék versus Budapest konfliktusban a vidék bizományosává vált. A vidék, és a Kastélyon – vagyis a Fővároson – kívüliek életérzését tolmácsolta a „ne félj Nemecsek!” önszuggeráló harciasságával.

Orbán Viktor közéleti imázsa tehát két elemből, a fiatal generációk „honfoglalás”- és karrier-vágyából, valamint a vidék „honfoglalás”-vágyából, és főváros- és elit-ellenességéből adódott, és ezeket jelenítette meg. Karizmája, ha beszélhetünk ilyenről, rávetített volt: a népesség széles rétegei ruházták fel őt értékeikkel és képviseletükkel. Orbánt, a politikust mindig csak eszközként érdekelte az ideológia, és a kezdetektől alapvetően pragmatikus hatalom-technikus volt. Helyzetét a ráruházott imázs és szerep mégis ideológiával telítette. A kollégiumi pártalapítás, a Fidesz, és minden, amit Orbán tett és mondott, hosszú ideig a rendszerváltás vonatkozásában kapott értelmet. A Fidesz nyers hatalom-központúsága is ebbe az ideologikus keretbe illeszkedett. Az eseményeket és emlékeket visszapörgetve a fiatal demokraták kezdettől fogva hatalmi opportunizmusukkal döbbentenek meg. A hatalom megszerzése és a hatalmi játék jelentette számukra a fő kihívást és izgalmat, és a kevés idealista is hamar megérezte a politikai sakkjátszmák örömét, vagy nem, és margóra szorult. Csakhogy a történelmi pillanat kontextusa, a rendszerváltás feladata a hatalom meghódítását önálló ideológiai értékkel ruházta fel. A nagy őrségváltás egyben az új rend beköszönte volt, és a hatalom megszerzésének vágya és az ideológiai célok szorosan összefüggtek, egyazon célkitűzés egymástól elválaszthatatlan elemeinek látszottak. Csak utólag tűnik fel, hogy a politikai élet felgyorsuló áramában a hatalomról sokkal több szó esett, mint ideológiáról.

Ugyanez mondható még a Fidesz első korszakának záró mozzanatáról, a 2002-es választás két fordulója közötti időszakról is. „A haza nem lehet ellenzékben” felkiáltását mozgósító jelszóként dobták be, de nem egyszerű kommunikációs fogás volt, és nem is feltétlenül populista vagy nacionalista – érzelmi – húrokra komponálták (nagyon sokan nem így értelmezték). Mély ideológiai rétegekből tört elő, és általános meggyőződéseket közvetített: kifejezte a „honfoglalás” (a jövő elfoglalása, hon-visszafoglalás, elit-ellenesség) ideologikus eszméjét.

Az olasz maffia esetében egy második korszakról is beszéltünk, amikor a korábbi ideologikus tartalmak kiürültek, tehertétellé váltak, és helyüket a nyers hatalmi logika vette át. A Fidesznél is eljutunk egy második korszakhoz. A fordulópontot talán a 2002-es választási vereség jelentette. Az eredmény váratlan volt, és a vesztesek számára érthetetlen. Feketén-fehéren kiderült, hogy az alkotmányos demokrácia és a választói hangulat nehezen irányítható, kiszámíthatatlan közegek, amennyiben a formális intézményi szabályokra hagyják őket. 

A már említett jelszó, „a haza nem lehet ellenzékben” az ideológiai sínek váltójának is tekinthető. A kijelentés első olvasatát még a „honfoglalás” érték- és ideológia-telített törekvése dominálta. Ezt még a rendszerváltással induló korábbi korszakra jellemző. Az új olvasat viszont konkrét eseményre, egy választási csalódásra reagált. Az egyik olvasatnak még történelmi léptéke volt, míg a másik már csak puszta harci jelszó a kormányzati pozíciók visszafoglalására. Visszalopták tőlünk a hatalmat, sugallta ebben a második értelmezésben a szónok, s ettől kezdve mindent meg kell tennünk a helyzet visszafordítására. A fogjuk meg egymás kezét, és mindenki hozzon még egy embert már egyértelmű gyakorlati útmutató is volt a politika személyessé tételére, az intézményektől és személytelen mechanizmusoktól való elfordulásra, az utcai politizálásra egyrészt, másrészt a családi és baráti körök átpolitizálására. Az egyik olvasat a demokratikus intézmények valóban demokratikussá tételét (elit-ellenesség) ösztönözte, míg a másik a képviseleti intézmények megkerülésére szólított.

Az intézmények személytelen logikájától a személyes kapcsolatok logikája felé terelt politizálásban egyenes út vezetett a Magyar Polip két kötetében feltárt és leírt kapcsolatrendszerek kiépítéséhez, a közvetlen barátságokon és személyi függőségeken alapuló működéshez és a családi – politikai családi – struktúrához. A kollégiumi ismeretségek és barátságok jó kiindulópontot jelentettek. A harciként felfogott helyzetben háborúra alkalmas szervezetre volt szükség, és a hatalom visszaszerzésének ambíciója központosítást, fegyelmet és engedelmességet diktált. A meritokratikus alapú kiválasztást és személyi politizálást felváltotta a vezetéshez való hűség és a háborús érdemek díjazása. Alapvető kívánalommá vált az ellenféllel szemben tanúsított kíméletlenség, és az ellenfél pozícióinak szükséges és teljes felszámolása. A kommunikációban eluralkodott a tudatos hazugságtól sem tartózkodó kriminalizálás és személyeskedés. A jövővel és az országgal szemben érzett felelősség helyett fő szempontként a „pillanat uralma” dominál.    

A politikai családnak a Magyar Polipban modellezett struktúrája, majd a maffiaállam egész rendszere a pőre hatalmi célokat szolgálja, és ennek jegyében lett létrehozva. „Az én politikám vezérfonala úgy összegezhető: valóság ideológia nélkül. (…) Mint minden széles szövetség esetében, a Fidesz esetében is az a jellemző, hogy nem ideológia tartja össze, hanem közös célok. Életvitelükben és értékrendjükben különböző emberek is képesek a Fideszben, a Fidesz győzelméért dolgozni, mert közös célok fogják őket össze. Nem egyetlen koherens elvrendszer, ideológia alapján felépített szervezet, amely egy pont után már nem tud tovább terjeszkedni”, mondta 2006-ban Orbán Viktor. S Magyar Bálint kellő részletességgel bemutatja, hogyan halmozzák a hatalmon lévők az ideologikus hívószavakat, mindig a pillanat kívánalmai szerint, vagyis tényleges ideológiai eszmeiség, tartás, alapvetés és cél nélkül. Itt már minden szó a kommunikációt és manipulációt szolgálja, s a hatalom megtartásáról szól. A tipikus példák a halálbüntetés újbóli bevezetésének ötlete, vagy a bevándorlókat terroristáknak bélyegző plakátkampány, amelyek már valóban csak az érzelmeket és ösztönöket akarják felkorbácsolni, a figyelmet elterelni, a pillanat uralma érdekében. Ha „ideológia”, akkor a hatalmi felelőtlenség rendszere: az ország morális közállapotai, vagy a politikai ideálok már nem játszanak.

A Fidesz és Orbán mai kritikusai gyakran a kezdeti liberális Orbánt szembesítik azzal, amivé lett, az illiberalizmust hirdető, és hatalmát informális kapcsolati és uralmi hálókon keresztül fenntartó politikai Családfővel. A hajdani eszmék – vagyis a rendszerváltás – elárulásának morális bűnét akarják rásütni. A próbálkozás teljesen hatástalan, hiszen Orbán imázsa és tekintélye nem a liberális eszmeiségből, hanem egyrészt a generációs fellépésből, másrészt a kollégiumi ideológiából származott. Ezek elemei pedig nem a liberalizmus tételei, hanem a hatalomért folytatott harcban tanúsított bátorság és ügyesség, az egész generációk számára példát mutató személyes sikeresség, az ambíciók valóra váltása, a plebejus elit-ellenesség és az új honfoglalás(ok) voltak. Orbán és szakkollégiumi társai széles rétegeket jelenítettek meg és képviseltek, s mint ilyenek, kaptak szeretetet és bizalmat. 

Az immáron Családfőként feltűnő Orbánt és a Magyar Polip modelljét ezzel, vagyis a generációs élménnyel és a kollégiumi ideológiával kell szembeállítani. A kontraszt pusztító. Kiderül, hogy az új generációk mobilitási lehetősége „a Fideszben, a Fidesz győzelméért dolgozni” jelszavára, vagyis a politikai családért folytatott munkára szűkült. A korábbi elit-ellenesség opportunista elitcserébe, és gátlástalan visszaélésekbe, régóta nem tapasztalt úrhatnámságba, politikai kontraszelekcióba, hatalmi nyegleségbe és klikkes zártságba torkollott. A hatalom vállalható ideáloktól mentes öncéllá vált, és minden kihirdetett eszme és kimondott szó már csak „természete szerint politikai termék”. Az ideológia összeügyeskedett és a pillanatnyi céloknak megfelelően kiókumlált patchwork. Az ország nem hogy egységre lelne a politikai családban és a maffia-szerű felépítményben, hanem bent lévőkre és kiszorultakra szakad. A társadalmat egyre mélyülő szociális, területi és etnikai szakadékok szabdalják részekre. Több százezer ember külföldre távozott, és a fiatal generációk már nem saját országukban látják vágyaik és ambícióik megvalósíthatóságát. Eközben Orbánt, a hajdani „Viktort” sem tudjuk hova tenni. Régen sem elsősorban szeretet vagy tisztelet fordult felé, nem ez volt hozzá az alapviszony, hanem az érzés, hogy egy a többség közül. Azóta alaposan megváltozott. Minden csupa akarnokság és pöffeszkedés körülötte, s a Veszprém-megyei Versailles-já fejlesztett Felcsút pedig még nevetséges is. S ez már a maffiaállam határa: ez itt a vég kezdete. Ismét elmondhatjuk: természetesen nem az ideológiai szférában megjelenő kontraszt, hanem több más tényező együttese – a klientúra fenntartásához szükséges források kimerülése, a centralizációból következő hibák és pazarlások, a rendszer romló külső megítélése, az ellenzék talpra állása, stb. – vezet majd el a maffiaállam bukásához, de az ideológiai szférában bekövetkező felismeréseknek és csalódásoknak is fontos szerepük lesz. 

Petőcz György

MEGOSZTÁS
Következő cikkMégis Európa