Mégis Európa

Egy éve – a Charlie Hebdo elleni támadás óta (január 11.) – a veszélyeztetettség érzése uralja a gondolatokat és a közéletet. Így van ez egész Európában, és azon belül Magyarországon is. Óriásiak viszont a különbségek. A nyugat-európai országok lakossága évtizedek óta együtt él a bevándoroltakkal és azok immáron otthoninak számító leszármazottaival. Ebből következően a problémák emberi arcot öltenek.

Egy éve – a Charlie Hebdo elleni támadás óta (január 11.) – a veszélyeztetettség érzése uralja a gondolatokat és a közéletet. Így van ez egész Európában, és azon belül Magyarországon is. Óriásiak viszont a különbségek. A nyugat-európai országok lakossága évtizedek óta együtt él a bevándoroltakkal és azok immáron otthoninak számító leszármazottaival. Ebből következően a problémák emberi arcot öltenek.

Az együttélés pozitív és negatív oldalai, a kultúrák és vallások feszültsége és az egész migrációs hullám reálisabb színben mutatkoznak meg: bizonyos szempontokból demisztifikálódnak a jelenségek, míg más összefüggésekben a tapasztalatokból kiinduló, gyakorlati válaszokat igényelnek. Egy nyugati országban, ahol a lakosság néhány százaléka muzulmán, és mindenkinek vannak külföldről származó szomszédai, munkatársai, barátai, ismerősei, nehéz kijelenteni, hogy keresztény ország vagyunk, és tisztán azok is akarunk maradni. Nem lehet véletlen, hogy a bevándorlókkal és az európai kvótával szemben éppen azok a kelet-európai országok tiltakoznak a legerőteljesebben, amelyek korábban bevándorlókat alig láttak, jelentősebb muszlim kisebbségekkel pedig végképp nem kellett ismeretséget kötniük.  Orbán Viktor és más kelet-európai politikusok számára ingyen adódó win-win stratégia a veszélyérzetet felkorbácsolni, majd a „kormány a helyén van!” felkiáltással a biztonság kemény kezű őreként fellépni. A magyar miniszterelnök kereszténység-, nemzet- és Európa-védő szólamait nem hogy egy Nyugat-Európában hatalmon lévő politikus, mint Francois Hollande, de ma már a hatalom közelségébe kerülő Marine Le Pen sem akarná vagy merné elismételni.  

Az érem másik oldala a prevenció és a jövővel szembeni felelősségérzet. A nyugati politikusok döntő többsége, ha tehetnék, vagyis, ha visszarepülhetnénk négy-öt évtizedet, sokkal szigorúbban bánna a vendégmunkások becsábításával, és egészen más feltételeket szabna végleges letelepedésüknek. Hiába átkozódik ma Orbán Viktor: nem volt abban semmi „liberális”, ami és ahogy történt. A nyugati társadalmak egyszerűen mohóknak bizonyultak. A hatvanas évek gazdasági fellendülésétől elkábítva, nem gondolkodtak előre, nem számoltak a befogadás és beilleszkedés mélyebb nehézségeivel, s a kulturális és egyéb gettók képződésének nagyon is kiszámítható – modellezhető – logikájával. Ma ráadásul egészen más a helyzet. A bevándorlásnak  kétségesek a gazdasági következményei, hiába próbálják egyesek azt, ami feltartóztathatatlannak látszik, utilitarisztikus érvekkel elfogadhatóvá tenni. A hatvanas években figyelmen kívül hagyott kockázatok viszont nyilvánvalókká váltak. Ezekre figyelmeztet a nyugati nagyvárosok peremkerületeinek valósága, és a minapi párizsi vérengzés is.

Ha ennyi, akkor könnyű a dolgunk. Orbán Viktornak és kelet-európai elvtársainak van igaza, az európai határokat zárolni kell, és mindez csak akarat, erőforrás és technológia kérdése. Megvédjük önmagunkat. Csakhogy, önmagunk maradunk-e, mire Európát körbekerítettük?, kérdezi Angela Merkel. Kételyei, hezitálása és konok döntésképtelensége mélyén nem a liberális ideológia rejlik, mint sokan gondolják, hanem éppen Európa sokat hivatkozott keresztény hagyománya. Pontosabban, Európa keresztény identitása. Angela Merkel nyilatkozatai inkább evangélikus-gyökerűek, semmint a liberálisok emberjogi nyelvezetét szajkóznák. A „megbírkózunk vele” („Wir schaffen das”), máskülönben „nem is mi lennénk”, s hogy Németországra büszkék lehessünk: ezeket a mondatokat nem a bevándorlók emberi jogai, hanem a befogadás erkölcsi kötelessége inspirálja. Kijelentéseiben nem a mások joga vezet mások befogadásához, hanem a németek önképe, hogy befogadók. Merkel valószínűleg úgy gondolja és érzi, hogy ez a mi kultúránk, ezek a gyökereink, és ahogy az embereknek, úgy a népeknek és az országoknak sem szabad elmenekülniük a sorsuk és a kihívások elől. Becsülettel kell helytállni. Felnőtt módjára, és nem infantilis módon elbújni, elzárkózni. Ez Merkel üzenete. Ha belebukik, akkor is német módra, a tragédiát végigélve, tisztelettől övezve, a nagyságba bukik bele.

Merkelhez képest mindenki könnyűnek találtatik. Egyrészről azok a bátor szókimondók, akik a „liberális” kánonnal merészen szembeszállva és a valósággal szembenézve, hangot mernek adni az „elég!”-nek, és nagy merészen az önvédelemre voksolnak. Másrészről azok a kényelmes bölcsek, akik az emberi jogok nevében, foggal-körömmel ragaszkodnak a világot örökre elrendező iránytűjükhöz. Vagyis, nyitva tartanák a határokat, és tulajdonképpen nem látnak problémát a mai migrációban. Mindkét álláspont végtelenül lapos. Persze Merkelbe is belehalhatunk.

Nem üres frázis, hogy „Európa” lenne egyelőre az egyetlen mentőöv. Nem mintha választ adna az emberi jogok és a kommunitarizmus mindkét végletes kimenetelét tekintve öntagadó filozófiai dilemmájára, vagy a dilemmából kivezető alternatívát nyújtana. Az európai elzárkózás is elzárkózást jelentene. De nyitást is, Európán belül, és egymás felé. Vagyis enyhébbnek tűnne az erkölcsi önfeladás, és kicsit szebb színben tűnne fel a tehetetlenség. S európai szinten talán mégis könnyebb lenne az önvédelem és az emberi jogok elfogadható egyensúlyát megtalálni. A német belügyminiszter a napokban az érkezők alig két százalékát tartotta valóban menekülteknek. A szám ennél valószínűleg magasabb. De semmiképpen nem jelentene akkora tömeget, ami európai összefogással, megoldással és elosztással kezelhetetlen lenne. Orbán Viktor azonban megint pici: végtelenül picinek bizonyul.