Média: a szabadság üres sivataga

Egyelőre nem értjük az új média, az Internet-kultúra és a szociális média hatását a politikai kommunikációra, és általában a demokratikus politizálás feltételeire, lehetőségeire. Az egyik fontos terület az eszmék cseréje, közzététele, megvitatása, az eszmék ütköztetése, vagyis az a demokratikus közélet, ami nélkül a demokrácia, mint az informált polgárok eszmecseréjének, kooperációjának és kompromisszum-keresésének tere gyakorlatilag értelmezhetetlen.

média szabadság sivatag
média szabadság sivatag

Egyelőre nem értjük az új média, az Internet-kultúra és a szociális média hatását a politikai kommunikációra, és általában a demokratikus politizálás feltételeire, lehetőségeire.  Az egyik fontos terület az eszmék cseréje, közzététele, megvitatása, az eszmék ütköztetése, vagyis az a demokratikus közélet, ami nélkül a demokrácia, mint az informált polgárok eszmecseréjének, kooperációjának és kompromisszum-keresésének tere gyakorlatilag értelmezhetetlen.

Valami biztosan megváltozott ezen a területen, mondjuk húsz évvel ezelőtthöz képest. Nézzünk egy bármilyen politikai-ideológiai-közpolitikai célú okfejtést. Ezek rendszerint folyóiratokban jelentek meg, vagy más periodikákban, nyomtatott és zárt formában.

Egy ilyen szöveg élt egy ideig, sőt, „uralkodó” volt, legalábbis addig, amíg legkorábban a következő számban valaki nem válaszolt rá, szét nem szedte az érvelését, meg nem kritizálta. A véleménynek, ami az eredeti írás, megvolt a maga ideje arra, hogy az emberek elsajátíthassák, átgondolhassák, kialakíthassák a saját álláspontjukat. Vagyis, a szöveg bekerült a gondolkodásba, leszivároghatott, beszélgetések tárgyává válhatott.

Nem elhanyagolható szempont, hogy az ilyen szövegnek méltósága is volt: megkapta a maga idejét arra, hogy hathasson, és válaszolni a racionális, fegyelmezett, logikus vita szabályai szerint lehetett rá, kifejtett gondolatmenettel, az eredeti vélemény vitatható és vitatandó státusát tiszteletben tartva.

Idő a hatásra, leszivárgásra, és méltóság: a szociális média megjelenéséig a politikai tartalmú kifejtések és állásfoglalások rendelkeztek ezzel a két feltétellel, ami a vélemények leírását, kifejtését értelmessé tették, és amik következtében érdemes volt egyáltalán venni a fáradtságot egy álláspont felmutatására és bedobására a közéletbe, az eszmék demokratikus cseregazdaságába.

Mi az, ami a szociális média korában ehhez képest nagyon más? Először is, a szövegektől elvették az időt. Megjelennek, és abban a pillanatban érkeznek a kommentárok. Vagyis, a szövegnek nem marad ideje hatni, az olvasóknak nincs többé magányuk arra, hogy maguk viszonyuljanak a szöveghez, az érveléshez. Azonnal mindent benyel, magába olvaszt a közösségi katyvasz.

A kommentek a szövegek és szerzők méltóságát is kikezdik. Milyen méltósága, tiszteletreméltósága van annak, amit vagy akit azonnal megaláznak? A szociális médiában eluralkodó stílus, a csetelési szokások, a reakciók durvasága, a közeg gondolkodás és érvelés-ellenes alapkaraktere mindent ebbe a nívótlan közegbe asszimilál, azt is, a kérdéses szöveget, amelyik pedig odafigyelést, tiszteletet, egy pillanatnyi jóhiszemű hitelt, és időt érdemelne. S ez alól nincs kivétel, nincsenek fontos vagy kevésbé fontos szerzők vagy szövegek, nincs tekintély. Ez lényeges jellemző: a meritokratikus alapú tekintély megszűnése, a közeg ezzel kapcsolatos elutasítása, vagyis az általános tiszteletlenség.

Ennek a helyzetnek a következménye egy idő után az, hogy a szövegek valószínűleg meg sem születnek. Ha lehetetlen az árnyalt, tapintatos, odafigyelő, sokoldalú érvelés, akkor egy idő után a szerzők el is tűnnek, és az emberek elfordulnak a politikai érveléstől, a demokratikus vitában való részvételtől.

A másik súlyos következmény pedig az, hogy a valamiért éppen eluralkodott eszmék, a kordivat, a hatalom demagógiája, szinte soha korábban nem lehetett ennyire uralkodó, és a közélet talán soha korábban nem volt ennyire egydimenziós. Ez paradox állításnak tűnik akkor, amikor a Net káosza egyben a véleményszabadság biztosítéka is. Valóban mindenre lehet válaszolni, mindent el lehet mondani, és mindent lehet találni a Neten. Ez a minden azonban, részben a korábban említett okoknál, részben pedig a követhetetlen bőségnél fogva kaotikus egyveleggé, masszává olvad, olyan masszává, ami egyáltalán nem veszélyezteti a domináns vélemény, álláspont, kategóriák, mémek, stb. uralmát. A nyolcvanas évek szamizdatja szűk köre ellenére is gyilkos fegyver volt a kommunista rendszer mindenható propagandagépezete ellen. Ma az egész Net sem elég a hatékony és értelmes ellenszegülésre.

Gyakorlatilag nincs hely, és nincs ember a dolgaink értelmes, sokoldalú megvitatására. Mert közben lassacskán minden intellektuális és írói tevékenység átkerült a Net-re, a honlapokra, a szociális médiumokra, illetve azok által lettek terjesztve és felhangosítva. A folyóiratok pedig megszűnnek. S ezzel be is kerül minden az időtől és méltóságtól való megfosztottság állapotába. Ráadásul le is szoktunk a vitákról. Látjuk, hogy még a hagyományokhoz foggal-körömmel ragaszkodó médiumokban, amilyen például az egyik utolsó mohikán, az Élet és Irodalom, nos, ezekben is megszűntek a viták. Még megjelennek hosszú érvelések, de hozzászólások már alig, holott tíz évvel ezelőttig a szerkesztőségnek sokszor erővel kellett leállítania a vitacikkek hónapokon át tartó áradatát.

Össze lehet-e hangolni a Net adottságát a demokratikus és racionális gondolkodás és eszmecsere iránti vágyunkkal? Létre lehet-e hozni olyan médiumot, amelyik alkalmas a vitákra, teret ad a demokratikus deliberációnak, és megalapozhatja alternatívák kidolgozását? Szembe tudunk-e még valaha szegülni a hatalommal?